A Talizmán – VI. fejezet, második szakasz
Zunnien szemei felpattantak.
Zihálva emelkedett ki a hatalmas párnából, mint fuldokló a vízből, és nagy kortyokban nyelte a levegőt. Szeme ijedten fürkészte a szoba sötétjét. Az ablakon bevilágító, szinte ereje teljében lévő Hold ezüstözte be az ágyat. Fénye elnyújtózott az éjjeliszekrény mellett, mintha a falikarba szorított vaskos gyertyát akarta volna megkaparintani.
A lábadozó orgyilkos verítékben fürdött, és az imént átélt rémálomtól csak lassan csillapodott légzése.
- Izurbu hályogos szemére! Mily pokoli álom volt!
Zunnien a párnába törölte izzadtságtól csillogó arcát, majd megfordítva visszadobta az ágyra. Felkelt és kitárta az ablak szárnyait egy kis áloműző frissülésért. A hirtelen bekúszó hűvös, őszi levegő gyorsan lehűtötte a hátán a verítéket. Megborzongott, miközben kinézett az éjszakába. A közeli erdő fáit bámulta, melynek lombjait néha megzörgette a szél. Szálláshelyének emeleti ablaka előtt egy hatalmas vadgesztenyefa nyújtogatta erősen kopaszodó ágait, amiről egy-egy levelet letépett a szél.
Az orgyilkos végül becsukta az ablakot, és visszafeküdt a kihűlt ágyba. Magára húzta a takarót és a gondolataiba mélyedt. Kintről bagolyhuhogás hallatszott. Zunnien hamar észrevette a vadgesztenye törzséhez közel ülő, szélborzolt tollú halálmadarat, hiszen szakmája megkövetelte tőle az apróbb, jelentéktelennek tűnő, vagy rejtett dolgok meglátását is. Egy pillanatra felmerült benne, hogy vajon a halál pillanatában valóban megpillantja-e az ember a sárgán villanó szemű baglyot, aki aztán az elhunyt lelkével az égi bírák elé repül.
Elhessegette a gondolatot, és azt számolgatta, mennyi idő alatt épül fel annyira, hogy elhagyhassa a varázsló házát. Bár egy varázstudónál biztonságban érezheti magát az ember, sosem lehet tudni. A mágusok szeszélyesek, és sokszor veszélyesek. Ez a… Varryan nem tűnt ellenségesnek, de jobb nem kísérteni a sorsot, ki tudja, mit talál ki legközelebb? Az az emlékfürkészés is elég furcsa volt…
Ismét megszólalt odakint a bagoly, és az egyre inkább feltámadó szél megzörgette az ablakot. Zunnien a vaskos faágra pillantott, ahonnan rezzenetlenül nézett rá vissza a halálmadár. Az orgyilkost elfogta a nyugtalanság. Ösztöne jelezte, hogy valami nagyon nincs rendjén. A bagolyra meredt, de az már nem volt ott. Az a tekintet mégis őt bámulta.
A férfit kirázta a hideg, és a takaróba markolt. Valami odakintről figyelte őt, de nem a halálmadár.
- Izurbu vaksi szemére! – suttogta Zunnien, és egyre inkább hiányolta a pengéit. Pislogott egyet, ám amikor ismét a vadgesztenyefára nézett, semmit sem látott ott, ahonnan az imént a sárga szempár bámulta. Rezzenéstelen tekintettel fürkészte a kinti sötétséget, ameddig csak tudta. Semmi. Talán képzelődött. Kifújta a levegőt. Csak a szél ingatta a fa ágait.
A Hold csalóka képeket formált az orgyilkos félelméből, és fényében, mintha karmos kezek nyúltak volna a szobába. Aztán az ablak gombja lassan elfordult. Zunnient hirtelen hatalmába kerítette a rettegés. Ha ebben a pillanatban képes lett volna még az ajtót feltépve kirohanni a szobából, talán…
A falat kaparászó árnyak egyike egyre határozottabb alakot öltött előtte. Bár az orgyilkos nem volt benne biztos, hogy nem csak a képzelete játszik vele, félelme egészen elborította. Amikor a szél kicsapta az ablakot, Zunnien felnyüszített, és elfehéredett ujjakkal markolta a takarót. Sérült gyomrába hasított a fájdalom, ahogy görcsbe rándult a teste. Dermesztő hideg fogta körül. A férfi az ablakról a hullámzó árnyakkal teli falra pillantott. A holdsárgán világító szempár az ágy lába elől bámulta őt, és szinte a tudatába égett. Aztán az a valami alakot öltött, a szemek alól halottfehér fogakkal teli száj nyílt, és a lény hirtelen felé lendült. A sötétségből egy fehér kéz nyúlt az orgyilkos lelkéért.
Az árny elégedett sóhajtása elfojtott sikolyba fúlt. Odakint felhuhogott egy bagoly.
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – VI. fejezet, első szakasz
Éjszaka volt. A kőtorony, amelynek legmagasabban lévő ablakában fény pislákolt, legalább olyan ősi volt, mint a körülötte elterülő végtelen erdőség. Nyugatra a hegylánc égbeszökő csúcsai emelkedtek az erdő fölé, mint harcra kész óriások, s a komoran tornyosuló ormok csipkéin a fakón derengő holdfény hótakarót sejtetett. Az egyik irányban a csúcsokon sok-sok apró, halovány fénypont szikrázott. Ott terült el Dyleon, a felhők városa, a kontinens legnyugatibb lakott települése. Így nevezték, mert kapui és bástyái olykor a felhőzet fölé nyúltak. Nem is város volt igazán, inkább egy hosszan és bonyolultan elnyújtózó erődrendszer várfalakkal, alagutakkal, amelyeket évszázadokkal ezelőtt vájtak a sziklákba. Útjait meredek lépcsők és íves kőhidak kötötték össze a szakadékok felett. De ezt innen a toronyból senki sem láthatta, csak a messzi fáklyafényeket, amelyekből a fagyos szél távoli, remegő lidérceket formált.
A kőtorony közvetlen közelében a hatalmas, ódon fák vastag, girbegurba ágaikkal fonták körbe annak falát, mintha irdatlan, groteszk karok kapaszkodtak volna belé, hogy megpróbálják lehúzni az egész építményt a mélybe. Lent a torony tövében volt egy vaskapu, de már használhatatlan, rég sűrűn benőtte a növényzet. Az erdő még az odavezető utat is áthatolhatatlanná tette, amely valószínűleg az idő martalékává vált amúgy is.
Gaelort, aki a toronyszobában éppen egy vaskos faasztal mögött ült, mindez egy cseppet sem zavarta. Az alsó szinteket évtizedek óta nem használta senki. Legalábbis az ő tudtával, hiszen mindig azzal nyugtatta magát, hogy nincs olyan szerzet, aki élve átjutna Keldenor erdején, főleg nem ezen a részén, ahol a torony - amit „Keleti őrszemnek” neveztek – áll, s így illetéktelen behatolóktól sem tartott. Nem, ő maga sem bátorkodott soha lejjebb menni a harmadik emeleti szobánál. Amott a lépcsőlejáratot is gondosan lezárták, bár az ajtópántok már igen csak elrozsdásodtak az évtizedek alatt. Amikor idekerült, egy darabig bizsergette a kíváncsiság, de volt annyira fegyelmezett, hogy végül mindig legyűrte magában az érzést, és büszkének érezte magát ezért. Ismeretes volt ugyanis, hogy korábbi két elődje nem tartotta be a szabályt, és lemerészkedtek. Azóta sem látta őket senki. De ennek már sok esztendeje.
Gaelor azonban most nem oktalan elődein járatta az eszét. Egy pergament hajtogatott épp össze, amelynek elolvasása után harmadszorra is tüzetesen áttanulmányozta az azon lévő viaszpecsétet. Ezzel végleg megnyugtatta magát, hogy az üzenet eredeti. A szokásos esetben az volt az eljárás, hogy a toronynak kell jelzést küldenie, ha valami szokatlant észlel a megfigyelő. Például, ha idegen érkezik a vidékre, vagy utazók jönnek, és ekkor bebocsátási kérelmeket kell továbbítania a felhők városába. De ezúttal másképp történt. Ezúttal a városból érkezett a hír, és egyenesen személyesen neki címezték. Le kell mennie az alsó szintre.
Gaelor visszazárta a levelet a borítékjába és letette maga elé, azután nyelt egyet.
Valóban igaz! Tehát megtörtént. Fontos küldetést kaptam – gondolta, s közben megvakarta nagyra nőtt, horgas orrát. Ezt a gnóm nagyapjától örökölte, bár ő maga már kevésbé viselte a faj jellegzetes vonásait. Nagyapja nagyra becsült tudós személy volt a gnómok nemzetségében, s Gaelor igyekezett mindenben megfelelni emlékének. Nem véletlenül választották ki erre a feladatra.
Talán fél órája készülődött már, idegesen tett-vett, mindent többször is ellenőrzött, hogy az összes szükséges eszköz meglegyen, amely a kiadott feladata végrehajtásához kell. Utoljára még odalépett az északkeletre nyíló ablakhoz, és belenézett az ott felállított távcsőbe. Miután nyugtázta, hogy semmi különöset nem látni a távoli hegyi úton, otthagyta a szerkezetet, magához vette a zsákját, egy fáklyát és elindult lefelé a csigalépcsőn.
A harmadik emeleti lejáró ajtaján kattant a zár. Gaelor maga elé tartotta a fáklyát és lassan továbbindult lefelé.
- Ha mindent betartok, mindent úgy csinálok, ahogy leírták, nem lesz gond, nem lesz baj – Ezekkel a gondolatokkal próbálta leplezni izgatottságát.
Leért a második szintre. A szobába vezető ajtó zárva volt, de nem próbálkozott a kinyitásával. Csak végigmérte, és halk léptekkel elhaladt mellette, majd tovább le a lépcsőn. A levegő dohossá vált, a falat penészgombák borították el. Ahogy a lépcsők lefelé vezettek, a torony falának kövei között az apró réseken itt-ott betüremkedett a növényzet.
Az első szinten megállt. A kulcscsomó a kezében volt, de ezúttal nem volt rá szüksége. Az ajtó, amely egy romos helyiségbe vezetett, már nyitva állt. Bevilágított a fáklyával. A szoba elrendezése csaknem olyan volt, mint a fenti szobájáé. Egy nagy faasztal állt a közepén, egy hanyatt borult szék mögötte a földön. A háttérben, körben egy ívesre formált polcos szekrény foglalta el a fal mintegy háromnegyedét. Valami labor lehetett, mindenfelé üvegcsék, apró edénykék hevertek, jó részük törött volt, a szilánkjaik szanaszét szóródtak a helyiségben. Gaelor belépett, és azonnal forgatni kezdte a fejét. Tekintetével egy kallantyút keresett, ahogy a levélben utasították. Végül megtalálta egy polc mögött.
Odalépett, lesöpört néhány törmeléket és lassan meghúzta a kart. A plafon közepén függő fekete kandeláber megmozdult, és csikorogva ereszkedni kezdett. Végül fejmagasságban megállt. Gaelor közelebb lépett hozzá. A gyertyatartó kereket por és pókháló borította, de a torony őre rátalált arra, amit keresett. A közepén felül, ahol a küllői összeértek egy réztárcsa volt. Gaelor lefújta róla a port, ekkor látta, hogy nagy igényességgel megformált, szemet ábrázoló dombormű borította. Óvatosan forgatni kezdte, s a tárcsa nehezen ugyan, de kicsavarodott a helyéről.
Megvizsgálta a tenyerében tartott tárgyat. Az alján a csavarmenet mellett, több apró fülecske türemkedett ki kört formálva, másutt bemélyedések voltak rajta. Ahogy az ujjával megérintette, egy kattanással az apró fülek némelyike behúzódott, másutt meg kicsusszantak. Gaelor szeme elkerekedett. – Igazi mestermunka – gondolta. Mindig is nagy érdeklődéssel volt mindenfajta technikai szerkentyű iránt. Tudta, hogy nem időzhet sokáig, így hát eltette a furcsa kinézetű tárgyat és továbbindult lefelé.
Kisvártatva leért a földszintre. Az ajtó itt zárva volt, amit jóval erősebbre és nagyobbra építettek, mint a felsőbb szinteken. Három vaspánt is védte, mindegyiken egy-egy lakattal. A rozsdásodó zárakkal meggyűlt a baja, eltartott pár percig, míg sikerült kinyitnia őket. Lassan kitárta a súlyos, vasalt ajtót és benézett a szobába. A fáklya fénye megvilágított a helység közepén egy márványasztalt. Azon díszes, de már az idő által meglehetősen megcsúfított fémládika hevert. Gaelor tett egy lépést befelé, és alaposan körbevilágított a fáklyával. Szemben vele, a szoba túlsó felében egy hatalmas vasajtó állt, a torony külső bejárata. Két szárnyát egy vaskos lánc zárta össze, rajta egy méretes lakattal. A földön kőtörmelékek hevertek, mindent kosz és penész borított, kivéve a márványasztal körüli kőlapokból kialakított gyűrűt. Ott ugyanis csontokat látott, és ruhafoszlányokat. A gyűrű körül egyenlő távolságra négy keskeny, felül üreges kőhenger állt ki a földből. A kört alkotó kőlapok közepe is üreges volt. Az egyiken egy patkány szinte felismerhetetlenné roncsolt maradványa feküdt.
Gaelor megvakarta kopaszodó feje búbját, s kissé remegő mozdulatokkal közelítette meg a felé eső hengert, vigyázva, hogy ne érintse lábával a kőlapok egyikét sem. Letette a fáklyát, és kotorászni kezdett a zsákjában. Elővett négy díszes, gömbfejű pálcát, amit a felső szintről hozott magával. A kandalló tűzvédő rácsából szerelte ki őket, szintén a levél utasításai szerint. Az elsőt lassan beletolta a hengerbe, ami egészen a gömb alakú fejéig belecsúszott, s akkor egy kattanással megszorult. Így tett a maradék háromnál is.
Amikor az utolsót is betolta a helyére, a márványasztal megrezdült, kissé lejjebb mozdult a talajban, végül tömör döngéssel állapodott meg. A kőlapokon lévő lyukakat valahogyan befedte egy szerkezet, ami a padló alatt bújt meg. A torony horgas orrú őre tágra nyílt szemmel figyelte, amint minden úgy történik, ahogy a pergamenen előre megírták. Sikerült a csapdát hatástalanítania. Gyanakodva lépett a márványhoz, szíve a torkában dobogott. A ládáért nyúlt és lassan leemelte, majd azonnal hátrébb mozdult, le a kőlapokról.
Megvizsgálgatta a ládikát, látta, hogy a kandeláberből kivett tárcsa valahogyan beleillik a tetején kialakított üregbe. Megpróbálta, de nem sikerült beleillesztenie. Egy darabig még nézegette, hogyan is nyílhat, de végül eltette a zsákjába, majd felvette a fáklyát és óvatosan körbesétált a szobában. Ekkor észrevett egy lezárt csapóajtót a földön. Az ajtót olyanformán zárták le, amit csakis belülről lehetett volna kinyitni, s Gaelor rögtön felidézte magában a levél szavait: „Semmi esetre se nyisd fel a csapóajtót.” – Miféle titkot rejthet? - gondolta, de nem volt több ideje a tűnődésre. Miután kihátrált a szobából, üggyel-bajjal visszazárta a vaspántos ajtót, és sietősen visszaindult a torony felső szobájába.
Fent magára kanyarintott egy meleg posztóköpönyeget, összekötötte a mellén a zsinórjával, s még magához vett az asztaláról egy maroknyi félgömb alakú kristályt. A szoba nyugati oldalán volt egy terasz, amelyen egy kopott, viharvert, de karcsú építésű csónak állt, kissé az oldalára dőlve. A csónak orrában, a gerinc meghosszabbításába egy ugyanolyan félgömb kristályt rögzítettek, mint amit Gaelor elvett az asztalról. A férfi kilépett a csónak mellé, és az orrban lévő kristályra illesztette a sajátját, így a két kő gömböt formázott, s azonnal halovány kék színben felderengett.
A csónak finoman kiegyenesedett, s lágyan ringatózva felemelkedett az erkély kövezetéről. Gaelor a szélébe kapaszkodva belemászott és a középső ülőkén foglalt helyet. Ekkor a jármű nyugat felé fordította orrát, és nekirugaszkodott. Sebesen maga mögött hagyta az erkélyt és a tornyot, s hangtalanul siklott a fekete rengeteg fölött. Egyenesen a hegyek irányába repült, a száz meg száz apró fénypont felé, amelyet a felhők városának hívtak.
Gaelor köpönyegét és ritkuló haját meglobogtatta a metsző szél. Kissé előrehajolva összehúzta magát, így dacolt a hideggel, s amíg utazott, elővette a levelet. A halovány fénynél újra a levésett szavakat kezdte olvasni: „A Tűzhegyet megtámadták. A Turkuen testvériség elbukott, a tűzcsapdák hatástalannak bizonyultak. A másolatot, amit eddig ott őriztek, megszerezték. El kell hoznod az eredeti tekercset a városba, amit a Keleti őrszemben rejtettünk el, hogy senki se találhasson rá. A küldetés nagyon bizalmas. Siess, minden elvesztegetett perc végzetes lehet. Mihelyst megérkeztél a tekerccsel, azonnal továbbítanunk kell Moarr láthatatlan kolostorába. Már értesítettem Enaard papját, ő tudja, hol találja meg a kolostor papnőit. Talán már át is adta az üzenetet nekik, amelyben tudattam velük, hogy minden őrző halálos veszélyben van. Ha sejtik a többi tekercs hollétét, amilyen gyorsan csak lehet, keressék fel és juttassák azokat a kolostorba. A tárgyat pedig, amely megmutatja az utat a kolostor rejtekhelyére, meg kell semmisíteni. Most indulj, menj le az alsó szintre, és szerezd meg a tekercset! Amint ez sikerült, hozd el hozzám. Ehhez a következőket kell tenned…” – ezt a részt átugrotta, majd folytatta, miközben közeledett az éles sziklákkal cakkozott hegyóriások felé. - „Jöjj egyenest a suhanóval a Pegazusok csarnokába!
Aláírás: Arband Karazunn főmágus„
Folytatjuk...
írta: Jeff
A Talizmán – V. fejezet, harmadik szakasz
Rurik döbbenten meredt a jövevényre, akit percekkel ezelőtt a szeme láttára kapott be a szörnyeteg.
- Te… te… hogy kerülsz ide? Hiszen…
A papnő zavartan nézett rá, majd sorban a többiekre, de mindegyikük arca a meglepetést tükrözött.
- Ó, bocsássatok meg, be sem mutatkoztam, a nevem Alyssa Shindyel – majd Rurikra nézett – Úgy látom, Syranna megtalált…
- Meg – jelentette ki Azyr - Majdnem fel is falta. Csak hát…
- Felfalta?
- Hát nem egészen - válaszolta zavartan a füstölgő harcos - mert ebben az állapotban nem tudott… azaz… csak téged nyelt el.
- Engem?
- Tulajdonképpen én sem értem – mondta Gmorrot apó.
- Óóó, Syranna! – kiáltott fel a papnő – Mi történt vele? Hol van? Ő az ikertestvérem.
Ekkor összeállt a kép a kis társaságban. Syranna nem a szörnyeteg, hanem a szépség neve volt. Rurik felsóhajtott és lehajtotta a fejét. Azyr nem tudta, hogyan közölje a rossz hírt, végül az idős pap szólalt meg.
- Sajnálom leányom… - kis szünetet tartott, majd szomorú tekintettel nézett az előtte álló nőre - de a testvéred meghalt.
- Az…. az nem lehet… - suttogta Alyssa.
- A saját szemünkkel láttuk. Annyira hasonlít rád, hogy az imént azt hittük ő tért vissza, de nem. Elnyelte őt egy hatalmas fagyféreg. A barátunk is szinte a torkában volt – mutatott Rurikra - csak valahogy szellemszerűvé vált, így a bestia nélküle húzódott vissza a föld alá. A másik papnő viszont…
- Nem, Syranna nem halt meg, ebben biztos vagyok – jelentette ki határozottan az elf – Nagyon erős lelki kötelék van közöttünk. Biztosan érezném, ha meghalt volna. A húgom él, csak nagyon gyengén érzem.
- Lehet, hogy még itt van a közelben a fagyféreg? – állt fel hirtelen a kapitány, Rurik pedig, a szörny után maradt gödör felé rohant. Szíve szaporán dobogott. Mégsem halt meg, aki megmentette! – hasított belé az örömteli gondolat.
A papnő hosszú léptekkel követte a füstembert, miközben az öreg a környéket fürkészte. Nem bukkantak fel újabb fagytüskék, a meglévők pedig, gyorsan olvadtak az őszi napsütésben.
Alyssa szó nélkül a féregverembe vetette magát. Rurik követte. Füstökle áthatolt a földön, de percek múltán sem találtak semmit.
- Nincs itt.
- Nem értem – mondta bosszankodva Rurik – felfalta egy óriási féreg, aminek útját jégtüskék kísérték…
- Akkor is él. De nagyon gyengén érzem. Vagy komoly baja esett, vagy nagyon messze van.
Kisegítették őket a gödörből.
- Szép hölgy – fordult az elf nő felé Gmorrot - elárulnád nekünk, mi is történt a barátunkkal, ki vagy tulajdonképpen és hogyan találtatok ránk?
Az ezüstszürke köpönyeges jövevény lehajtott fejjel áll egy darabig. Talán koncentrált valamire. Aztán mikor az öreg épp újból kérdezte volna, megszólalt:
- Természetesen.
A papnő egy sziklának vetette a hátát, és belevágott a mondandójába, mire a többiek leültek a közeli nagy kövekre.
- Az a talizmán, ami a nyakadban van Que Shallie’n, a mienk volt, míg el nem veszítettük sok évvel ezelőtt…
- Hogy mondtad, hölgyem? – kérdezte Gmorrot apó.
- Que Shallie’n, azaz a talizmánhordozó – válaszolta Alyssa, majd folytatta - A kolostorban vezetőink nemrég megérezték a talizmán jelenlétét, majd ez alapján nagyjából a helyét is. Tudtuk, ha mi érzékeljük, mások is képesek lehetnek rá. Azonnal útnak indultunk, hogy megkeressük és figyelmeztessük a talizmánhordozót a veszélyre, amit átvállaltunk volna, ha lett volna rá lehetőség. Már egészen közel jártunk, amikor a természet egy igen erőteljes, ám ide nem illő dolgot jelzett. Ugyanaz a valami volt, mint ami nemrég két másik, távoli helyen is felbukkant. Tudtuk, hogy a Que Shallie’n nagy veszélyben van, így egy varázslattal felgyorsítottam a húgom. Csak remélni tudtam, hogy nem érkezik későn, de legvégső esetre nála volt a Moarr penge, amit úgy tűnik használnia kellett – nézett Alyssa Rurikra - Sajnálom.
- Értem – vette át a szót az öreg – Mi csak annyit láttunk, hogy szinte a semmiből bukkan elő. Ő és a jégtüskék villámgyorsan közeledtek Rurik felé. Mire bármit is tehettünk volna, lecsapott a barátunkra egy füstölgő tőrrel, aztán megnyílt alattuk a föld és egy hatalmas szörnyeteg tört elő a mélyből. Mindkettejüket elnyelte, majd ahogy jött vissza is húzódott. Ám mint kiderült Rurikot mégsem tudta felfalni, mert ilyen szellemszerűvé vált. A testvéred viszont magával ragadta…
Csend ereszkedett közéjük. A katonák a közelben teljes készenlétben, halkan beszélgetve várták a következő parancsot.
- Mi történt velem? – kérdezte a füstölgő harcos.
- A Moarr penge, ha a talizmánon keresztül döfik valakibe, egyfajta szellemalakot biztosít, ami minden fizikai támadástól megvédi a Que Shallie’n-t. Az egyik legbiztosabb elsődleges védelem. Meg is mentette az életed.
- És meddig tart a hatása? Mi lenne, ha egyszerűen kihúznánk? – kérdezett ismét Rurik, bár tartott a választól, hiszen sehol sem állt ki belőle az a bizonyos tőr.
- A Moarr penge azonnal reakcióba lép a talizmánnal, és feloldódik annak hordozójában a lyukon keresztül. Nem lehet kihúzni, mert már nincs mit.
A füstember elkeseredetten nyúlt mellkasához. Legszívesebben letépte volna a nyakából a talizmánt, de nem tehette meg.
- Akkor… - kezdte Rurik, ám a papnő a szavába vágott.
- Nem. Visszakaphatod a régi önmagad, de a mágikus rituálét csak a kolostorban lehet elvégezni. Ennek is megvan a jelentősége. Hidd el, nem baj, hogy ez történt, ugyanis innentől kezdve veszélyben az életed, és mindenkinek, aki veled tart. Ugyanis van, amit nem tudtok. Értesültünk róla, hogy valaki elkezdte felkutatni az őrzőket. Meg akarja szerezni tőlük azt, ami nem véletlen van rájuk bízva, és szétszórva a világban. Egy fiatal, tudós elme volt az és kíváncsian vártuk, mikor jut el a kolostorba hozzánk. Mi vagyunk az utolsó őrzők, akiknél végül mindenki megmérettetik és kiderül valódi szándéka. Régóta nem akadt olyan, aki a nyomunkra bukkant volna és bölcseink úgy vélték, ha kiállja a próbákat, érdemes lehet a tudásra.
Ám néhány héttel ezelőtt félelmetes hatalom jelent meg, és nyomában pusztulás járt. Ugyanazt akarta, amit az ifjú varázsló, csak Ő nem kímélt senkit és élvezte az öldöklést. Egyikükről sem tudunk semmit biztosan, ám a Sötét hatalom sokkal gyorsabban talált az őrzőkre, mint a varázstudó. Ha ez a kíméletlen erő megszerzi az elrejtett tekercseket – és kettő már nála van - olyasmi birtokába kerül, mellyel az egész világunkat pusztulásba sodorhatja! - mondta egyre nagyobb hévvel az elf papnő - Most pedig, a varázstudóra és a talizmánhordozóra vadászik, azaz rád, Que Shallie’n.
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – V. fejezet, második szakasz
Mindenki magára maradt egy kicsit a gondolataival és a kérdéseivel, míg a csapat összeszedte magát, aztán Azyr magához intette Rurikot, majd az idős paphoz lépett.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha rögtön a közepébe vágok. Először is Gmorrot apó, tudom, hogy neked küldetésed van és Ruriknak el kéne kísérnie, ám a helyzet igen csak megváltozott. Bár úgy tűnik, ő jelenleg védelmet élvez ebben az állapotban, nem tudhatjuk ez meddig tart, és mikor bukkan fel ismét az, aki a fagyférget a nyakunkra küldte. Mivel köt a megállapodásunk, ám Rurik mellett már a te életed is veszélyben van, ezt mindenképpen át kell beszélnünk. Aztán itt vannak a cimborám támadói… a mágus segítőkésznek tűnik. Ám szem előtt kell tartani, hogy ő is meg akarta szerezni a talizmánt, és amíg nem tudom, mik a szándékai, nem bízom meg benne teljesen. Bár itt hagyta nekem a két harcosát, ők nem csak segítség, hanem akár ellenfelek is lehetnek még. Nem tudhatjuk mit mondott nekik a mágus, mielőtt elment. Ők itt megfigyelők is. Harmadrészt itt van a fekete burnuszos támadó… azaz… egy pillanat…
Azyr magabiztosan a varázstudó két harcosához lépett:
- Azyr vagyok, a cremori katonák kapitánya és ha igaz, amit a mágus mondott, akkor ti legalább addig a segítségemre lesztek, míg ő vissza nem tér.
- Így van – jelentette ki a fehérruhás nő – Jázmin vagyok, ő pedig Tyrok.
- Rendben. Kerítsétek elő nekem azt a feketeruhás támadót, aki szintén meg akarta szerezni az imént a talizmánt! Lenne pár kérdésem hozzá. Legutóbb azoknál a szikláknál volt… - mutatott egy irányba a kapitány, majd sarkon fordult és visszatért Rurikékhoz.
- Remélem, megtalálják a támadód, és valamivel okosabbak leszünk! – mondta a barátjának - Aztán itt van még a fagyféreg felbukkanása, amit jobban meg akarok vizsgálni mielőtt Dorsionba megyek, hogy jelentést tegyek róla az erőd parancsnokának. Bármennyire is szeretném barátom – nézett a csendesen füstölgő Rurikra - nem maradhatok veled, még nem. Szólít a kötelesség, de amint lehet visszatérek, és a végére járunk ennek az egésznek. Legalábbis nagyon szeretném! Végül lényeges az is, aki ezt tette veled, ám ő már nem tud felvilágosítást adni nekünk többet…
Rurik felsóhajtott.
- Akkor most össze kéne raknunk, ki mit tud. Aztán eldöntjük hogyan tovább! – fejezte be mondandóját Azyr, és jelentőségteljesen az öregre nézett, aki vélhetően a legtöbbet tapasztalt ember volt hármuk közül.
- Nos – kezdte némi hallgatás után Gmorrot – Rurik támadójában azon kolostor papnőjére ismertem, akikkel innen északnyugatra a Köd-hágóban találkoznom kell, így felbukkanása itt igencsak meglepett. Talán az lenne a legbölcsebb, ha Rurikkal maradnék, hiszen, ha most megtalálták, vélhetően hamarosan ismét rálelnek. Nem számít, hogy én érek a folyóhoz, vagy az folyik el hozzám, ha maga a találkozás a lényeg.
Azyr az öregre nézett.
- Rendben, viszont mellétek rendelem a mágus két harcosát. Ti nagyobb hasznát veszitek nekik, én úgyis a katonáimmal leszek. A papnők - ha ennyire rejtőznek - gondolom, nem kívánják a nyilvánosságot, így könnyebben találkozhattok velük a szabadban, mintha velünk tartanátok Dorsionba. Ám számítani kell arra is, hogy az, aki azt a förtelmet küldte Rurikra, ismét megpróbálkozik valamivel. Aki ilyen erőnek képes parancsolni az nem hiszem, hogy könnyen feladná…
A kapitány Rurikra nézett.
- Nagyon hallgatag vagy barátom…
- Mit mondjak? Semmi elképzelésem. Most valahogy nincs kedvem szellemeskedni – morogta a harcos, majd döccent egyet, mikor rájött, mit is mondott.
Azyr is elvigyorodott, majd felemelte a kezét, hogy játékosan hátba vágja, ám hatalmas tenyere áthatolt cimborája füstszerű testén. Zavartan nézett rá.
- Hát, ezt még meg kell szoknom…
- Én inkább azt remélem, nem – komorult el Rurik – De jól esne most egy kis bor!
- Akkor már csak a titokzatos papnőkről nem beszéltünk – váltott témát gyorsan Azyr – Gmorrot apó te már találkoztál velük korábban?
- Igen, de nem sokat tudok róluk. Eddig csak úgy találkoztunk, hogy egy ritkán, de rendszeresen előforduló szertartásban segítettünk egymásnak, aztán mindenki ment a dolgára. Rejtőzködve élnek egy kolostorban, de senki nem tudja merrefelé…
- Nekem Strondin városától északra kellett volna vinnem a talizmánt – mondta Rurik - de nem találtam arra semmit, még a helybeliek sem hallottak semmiféle kolostorról.
- Ez még nem jelenti azt, hogy nincs is ott – jegyezte meg az öreg - Az álcázásnak sokféle módja van. Viszont nem tudjuk, mennyire lehet északra Strondintól. Ha egyáltalán jól emlékezett a harcostársad a hely nevére…
- Tisztán és érthetően hallottam a legutolsó szavait is – jelentette ki Rurik.
- Ez esetben erre kell lenniük valahol – jegyezte meg bátorítóan Azyr.
- De hol a pokolban lehetnek? – fakadt ki a térdére csapva Rurik – És a Szárnyas Burburikonra, ki a ménkű tudja megmondani, mi történt velem?
A hirtelen beállt csendet egy halk, női hang törte meg:
- Én.
A szikla árnyékának takarásából lassan egy ezüstszürke csuklyás köpönyeget viselő, gesztenyebarna hajú, hegyes fülű, smaragdzöld szemű nő lépett elő.
Folytatjuk...
írta: Adim
Kedves olvasó...
Amíg a folytatás készül, hadd kérdezzem meg tőled:
- Melyik a kedvenc karaktered, miért pont ő a kedvenced, és mit kedvelsz benne?
(Adim)
A Talizmán – V. fejezet, első szakasz
Utolsó hang egy elhaló női sikoly volt a hirtelen termett jégveremből, aztán csönd terpeszkedett a környékre. Senki sem mert mozdulni. Többen figyelmesen hallgatóztak, vajon hová tűnhetett a láthatatlan földalatti lény, és csak a szemükkel cikázva figyelték, merről bukkanhatnak fel ismét a jégtüskék, de semmi sem történt. Aztán…
- Hogy az a Szárnyas Burburikon belezne ki! De rohadtul büdös volt a pofád!
- Rurik…? – sóhajtotta az öreg.
- Rurik! – kiáltotta Azyr, és hatalmas léptekkel igyekezett a földtúráshoz, ahonnan az ismerős hang hallatszott, aztán meglepetten torpant meg, amikor meglátta, mi mászik elő a méretes gödörből.
A kéz, amely tapogatózva kapaszkodót keresett, füstölt.
- Nem segítene valaki? – hallatszott a zsörtölődés, miközben egy másik kéz került elő a földből. Az is füstölgött. Azyr nem értette, hogyan füstölhet a barátja, amikor az a valami jégcsapást hagyott maga után, de legyőzte döbbenetét, és segítő jobbot nyújtott. Rurik megragadta a kapitány karját, és nagy nyögéssel a felszínre húzta magát.
- Huhhh, ez igazán pocsék volt! – jegyezte meg, majd Azyr meglepett képét látva felmorrant: - Mi van?
- Mi történt veled, barátom? – kérdezte a felföldi.
- Hogyhogy mi? Hát… - és ekkor Ruriknak is feltűnt az állapotában végbement különös változás. Mindene ködszerűen áttetszővé vált, ruhájából füstcsíkok szálltak fel. Úgy tűnt, az őszülő harcos tömény füstté vált.
- Mi a…- habogta Rurik – mi ez?
Maga elé emelte a kezét. Közelről viszonylag jól láthatók voltak a részletek, ám testének felszínét folyamatosan fodrozta a gyorsan elillanó, fehér füst. A cremori katonák csodálkozva léptek közelebb, de közben a varázslót is szemmel tartották. Enaard papja próbálta összerakni magában a történteket, a mágus pedig, szemét le nem véve a különös jelenségről, maga mellé intette az embereit.
- Kísértet lettem? – nyögte Rurik, miközben a füstcsíkokat eregető kezeit bámulta – Na neee!
- Nyugalom – szólalt meg Gmorrot apó – gondoljuk át mi történt!
Varryan pillantása a talizmánra esett, ami a harcos egyéb részével együtt pöfékelte magából azt az átkozott füstöt, akárcsak a bajsza, a copfba fogott haja, a borostás arca, a sodronyinge alól előbukkanó vászoninge, a bőrnadrágja, a viseletes csizmája és hátizsákja. Rájött, hogy pillanatnyilag nem tudja megszerezni azt, amiért jött. Elképzelése sem volt, hogyan juthatna a talizmánhoz, és ez bosszantotta. Úgy döntött, legjobb lesz, ha távozik.
- Kapitány! – szólt a felderítő, aki felfigyelt támadóik mocorgására – Velük mi legyen?
Azyr odapillantott, és egyből feltűnt neki, hogy a kis csapat tagjai közelebb húzódtak egymáshoz. Tekintete összeakadt a máguséval.
- Hová, hová? – kérdezte Azyr – Az imént még ide igyekezett…
Varryan a kapitányról az egyre élénkülő katonákra nézett, akik ismét erősebben markolták fegyverüket.
- Duncan meghalt! – mondta valaki.
- Mordun is! – hallatszott az egyik szikla felől.
- Nem akarok harcolni veletek – jelentette ki kissé feszülten a varázsló.
- Mégis megölted két emberem – válaszolta a kapitány.
- Ebből elég! Erre van most a legkevésbé szükség! – emelte fel a hangját Gmorrot apó – Most sokkal súlyosabb dolgokat kell tisztáznunk! Le a fegyverekkel!
Meglepetten fordultak az öreg pap felé, aki folytatta mondandóját.
- Tudja valaki, mi történt? Ha nem tűnt volna fel, olyan hatalom jelent meg az imént, ami meglehet, minket még együttvéve is legyőzött volna! Minden jel arra utal, hogy ezt a talizmánt – mutatott a Rurik nyakában füstölgő tárgyra – egyre többen akarják megszerezni. Ki vagy te, mágus, és miért akarod ennyire a talizmánt? És ki vagy te – fordult a közeli sziklák rejtekén lapuló fekete burnuszos támadó felé Gmorrot - aki régóta követsz minket ugyanazért? És ki volt az, aki Rurikkal ezt tette? És ami a legfontosabb, mi volt az, ami el akarta nyelni a talizmán hordozóját, és ezt a nyomot hagyta maga után? Nem gondoljátok, hogy amint észreveszi a kudarcát, ismét próbálkozni fog? Egymásnak esnétek, miközben veszélyben vagyunk?
Ismét csönd lett. A jelenlévők igyekeztek átgondolni a helyzetet. Az öregnek igaza volt. Végül a varázsló szólalt meg.
- Ha nem tévedek az, ami ezt csinálta, egy fagyféreg volt, legalábbis arra utalnak a jelek, de úgy tudom, ez a lény nem kerül ilyen messzire a természetes élőhelyétől, ami fent van, egészen északon. Ám ha jól emlékszem, Cormadin mester bestáriuma úgy tesz említést róla, mint állati intelligenciával rendelkező lény, ezért magától biztosan nem tenne meg ekkora utat a föld alatt.
- Ki lenne képes egy ekkora szörnyetegnek parancsolni? – tette fel a kérdést Gmorrot. Senki nem válaszolt.
- Mi van, ha megidézte valaki? – vetette fel Rurik.
- Nem hiszem – válaszolt Varryan - A megidézett lény legtöbbször megidézőjénél jelenik meg, és akkor annak most itt kellene lennie.
Erre a katonák feszülten néztek körül.
- Ennek leginkább otthon tudnék utána nézni – tette hozzá a varázsló.
- Na persze! – csattant fel Shanua.
- Csendet! – vágott az elégedetlenkedés elébe Azyr.
- Tudom, elég kínos helyzetbe kerültem a forrófejűségem miatt – kezdte Varryan - ám hajlandó vagyok segíteni. Ezzel próbálom jóvátenni, ami történt, és hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek - ha elfogadjátok - kezdetnek itt hagyom nektek segítségül két emberem, míg vissza nem térek.
- És mi a biztosíték arra, hogy nem tűnnek el az első adandó alkalommal? – kérdezte a kapitány.
- Úgy véled, bármelyik is megszegné ígéretét, ha szavát veszem? Annál jobban ismerem őket, különben nem lennének velem – jelentette ki határozottan a mágus.
Azyr szúrós szemmel nézte Varryant. Tudta, a jó vezetőért tűzbe mennek az emberei, ha kell, és az előtte álló varázslóból érezte ezt a kisugárzást. Az elesett embereivel egyelőre nem tudott elszámolni, de jelenleg komoly fenyegetésnek vannak kitéve, amit haladéktalanul jelentenie kell Dorsionban is, hiszen, ha egy ilyen szörny felbukkanhat itt, megjelenhet máshol is. Elképzelése sem volt arról, mivel állnak szemben, de a káosz elkerülése végett, a problémákat csak sorjában lehet megoldani.
- Elfogadom az ajánlatod – mondta - Honnan fogod tudni, hová kell visszatérned? Nem tanácsos itt maradnunk.
- Tudni fogom – jelentette ki a mágus, majd az embereihez fordult - Jázmin, Tyrok, ti itt maradtok! Védjétek a talizmánt és engedelmeskedjetek a kapitánynak! Amint tudok, visszatérek. Legyetek óvatosak! Az öregnek igaza van, sokkal komolyabb játszmába csöppentünk, mint gondoltam, és szeretnék nyertesen távozni ebből az egészből…
Azyr is kiadta a parancsot a katonáinak:
- Sebesülteket ellátni! Álljatok készenlétben! Eligazítás után indulunk.
Az idős Enaard pap is segédkezett a sérültek ellátásában, és közben próbálta magában összekötni a dolgokat. A hirtelen felbukkant kámzsás elf a Láthatatlan kolostor papnői közül való volt, egyértelműen felismerte a jellegzetes szürkéskék csuklyát. A nő bizonyára varázslattal gyorsította fel mozgását, hogy időben érkezzen, ami sikerült is neki. Létezhet, hogy előre tudott a fagyféreg várható támadásáról? És az a tőr! Ha azzal felfegyverkezve jött, a papnő eleve azzal a szándékkal érkezett, hogy használja is a pengét, akkor viszont egészen biztosan tudott a támadásról. Vajon mi mindent tudhatott még? Sajnos ez már nem fog kiderülni. Elnyelte a fagyféreg.
Miközben Varryan elteleportált a nyílvesszőtől sebzett Quardiccsal, Rurik magába roskadva ült egy kőtömbön, és a gondolataiba mélyedt. Még nem rakta össze a történteket. A hajnali támadója majdnem utolérte, aztán felbukkant a semmiből egy varázsló, aki szintén meg akarta szerezni ezt a nyavalyás talizmánt. Hogyhogy eddig senkit nem érdekelt, most meg egymást érik érte a támadások? És az a nő… Rurik ismét maga előtt látta a nagy, szomorú szemeket, szinte ismét érezte a papnő puha bőrét, ahogy összeért az arcuk. „- Bocsáss meg!” suttogta neki, aztán leszúrta. Attól a döféstől meg kellett volna halnia, ám ahelyett most itt füstölög valami szellemszerű állapotban, és ha ez nem lenne elég, el akarta nyelni egy hatalmas, undorító fagyféreg. Amikor a szörny állkapcsa összezárult, Rurik szellemteste átesett rajta, így a féreg végül azt vitte magával, aki - azzal, hogy ilyenné tette - valójában megvédte őt. Őt és a talizmánt, amitől most már, ha akart volna sem tudott megszabadulni.
Arra hamar rájött, hogy ebben az állapotban továbbra is hatással van a környezetére, így tudott kimászni a veremből Azyr jobbjába kapaszkodva, és így tudta megmarkolni elejtett fejszéjét is. Ám a környezete már kevésbé van hatással rá, ezért hatolt át füstté vált testén a fagyféreg. Ez érdekes. Lehet, hogy egy kard is ártalmatlanul suhanna át rajtam? Gondolatai minduntalan visszatértek a gesztenyebarna hajú támadójához. Elképzelése sem volt arról, miért lehet annyira fontos ez az átkozott talizmán, hogy a smaragdzöld tekintetű szépség feláldozza magát érte.
Folytatjuk...
írta: Adim
(Lipták László alkotása)
A Talizmán – IV. fejezet, hatodik szakasz
Alep Ibn Vadzsr közel került a talizmánhoz. Átkozottul közel.
Az öreg Rurik mellett állt, és magában motyogott, tán Istenéhez fohászkodott valami csodáért.
Remek! Még csak félre sem kell löknöm ahhoz, hogy a pengémmel futás közben elvágjam a talizmán szíját, és a harcos mellett elfutva megszerezzem végre a zsákmányt! – gondolta az orgyilkos, amikor egy gyorsan növekvő portölcsér támadt előtte a semmiből. Pillanatok alatt magába szívta a közeli homokot, meg a kisebb kavicsokat, és mire Alep kettőt lépett, már bele is rohant a légörvényt keltő forgatagba. Olyan volt, mintha egy kisebb sivatagi vihar közepébe csöppent volna, csak ez még apróbb kövekkel is csapkodta. Bár becsukta a szemét, érezte, hogy ruhájára homok tapad, testét pedig, mivel nem viselt páncélt, pörgő kavicsok zúzták mindenfelől. Kénytelen volt a cél előtt oldalra vetődni, és amikor dühösen szitokra nyitotta száját, fogai között homok csikordult.
Pokolba az öreggel! – gondolta, és hiába hemperedett félre, a portölcsér továbbra is körülötte tombolt. Kezével a fejét védve a sziklák felé igyekezett, miközben az összecsapás felől harci zajok és fájdalmas kiáltások hallatszottak.
A mágus ujjaiból izzó lövedékek röppentek a tőle jobbra lévő két íjász felé. Bár a mágikus találattól mindketten megtántorodtak, még útjukra bocsátották nyílvesszőiket, azok azonban célt tévesztettek. Egy alacsonyabb sziklán álló társuk viszont vállon lőtte a hegekkel borított testű, nagydarab harcost. Valójában a mellkasára célzott, ám a célpont gyorsan félrefordult, kisebb találati felületet nyújtva ezzel az íjásznak. A cremori zsoldos újabb vesszőt helyezett az idegre, de mozdulatát megakasztotta egy torkába álló dobótőr, amit Quardics a félfordulat lendületéből hajított el. A negyedik íjász lövedékét Varryan felrántott köpenyének lendülete sodorta el. Miközben a mágus újabb varázslatba kezdett, Jázmin felszaladt az egyenetlen sziklán az ismét lőni igyekvő zsoldoshoz és mindkét pengéjével lesújtott rá. Egyik kettévágta az íjat a húrral együtt, a másik pedig, felsértette a katona homlokát. A cremori életét a sisakja mentette meg a halálos csapástól, de annak erejétől hanyatt esett az oromról. A hajlékony pengeművész újabb ellenfelet keresett.
Tyrok, a fekete bőrű harcos egyenesen a kapitány felé indult. Tudta jól, hogy minden egység meggyengül, ha elesik a vezére. Azyr szemmel tartotta a gyöngyökkel díszített hajú ellenfelét, így nem érte váratlanul a támadás, de még így is megérezte annak erőteljes csapását, amit a pajzsával hárított. A következő pillanatban pengéik összecsaptak, és a kapitány azt vette észre, hogy szinte csak hárítja ellenfele gyors támadásait. Egyik embere Azyr mellé lépett segítségül, de Tyrok két csapás között úgy rúgta mellkason a zsoldost, mintha csak a póznákra kötözött cserépkorsóin gyakorolna. A döbbent harcos levegőért kapkodva esett hanyatt.
Azyr morrant egyet, és taktikát váltott, amikor szeme sarkából egy elmosódott alakot látott Rurik előtt felbukkanni, aki egy pillanattal azelőtt még nem lehetett ott. Az alak keze villámgyorsan a magasba emelkedett, és… figyelmetlenségét ellenfele egy vágással jutalmazta, mely az alkarvédőjéről csúszott a vállába.
Tyrok is igyekezett szemmel tartani a talizmán birtokosát, hiszen a cél a medalion megszerzése volt a lehető legkevesebb áldozattal. Legalábbis részükről. Ám amikor ismét odapillantott, a csatabárdos fickót nem látta sehol.
- Rurik! – kiáltott fel Azyr, és pajzsával dühösen megtaszította ellenfelét. A fekete harcos a sorozatos pengeváltás közben nem számított erre a mozdulatra, emiatt egy lépésnyit hátrébb kényszerült. A kapitánynak ez elég volt ahhoz, hogy közelebb kerüljön a barátjához.
Gmorrot apó elégedetten nyugtázta, hogy az erdőből rájuk rontó támadót egy időre hatástalanította, és a küzdelem felé fordult, amikor látta Rurikot egy szürkéskék köpönyegű alakkal együtt a földre zuhanni. Nem értette, hogyan kerülhetett ilyen rövid idő alatt a harcos közelébe az idegen. Rurik felnyögött. Mellkasából egy füstölgő penge állt ki, ami hozzászegezte a talizmánt.
Varryan a következő varázslatával homályt bocsátott a közelben állók szemére, amivel sikerült néhány cremori katonát komolyabb sérülés nélkül ideiglenesen harcképtelenné tennie. A talizmán felé igyekezett, amikor hangos reccsenést hallott maga mögül, mintha egy szikla hasadt volna ketté. Odapillantott, és a szokatlan látványtól döbbenten torpant meg.
Az omlás felé kanyarodó út, és az őt összenyomó sziklafal tövéből kiindulva, kisebb jégtüskék törtek elő a talajból, és fagyfoltok lepték el rohamtempóban a sziklákat. A félelmetes, recsegő-ropogó hangokat hallató jelenség egyenesen a talizmánt viselő harcos felé tartott. Az egyik cremori katonát szintén meglepte a hirtelen támadt fagyösvény, és egy földből előtörő jégtüske a vádlijába fúródott. A talajfagyasztó csapás gyorsan közeledett Rurikhoz.
Azyr a barátja felé igyekeztében alig tudott oldalra vetődni a feltörő tűhegyes jégcsapok elől.
- Rurik! Vigyázz! – kiáltotta.
Alep ekkor szabadult meg az őt harcképtelenné tévő porvihartól, és a sziklatömb mögül kilesve elkerekedett szemekkel lett tanúja az eseménynek. Az összecsapás véget ért, és mindenki az új fenyegetés felé fordult.
Az idős Enaard pap még magához sem tért a Rurikot ért támadás látványától, amikor púpozódni kezdett előtte a ropogva megdermedő, jégfullánkokat növesztő talaj, majd egy mélyről előtörő sóhajtás kíséretében megnyílt a föld. Pontosabban egy hatalmas, dermesztő leheletet árasztó, fogakkal teli száj, ami elnyelte Rurikot a rejtélyes támadójával, és a talizmánnal együtt.
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – IV. fejezet, ötödik szakasz
A sziklák között várakozó lovasok egy méregzöld utazóköpönyeget viselő, ősz szakállú alakra figyeltek fel, aki nem messze tőlük bukkant ki az erdő végét jelentő fák közül. Az öreg abból az irányból közeledett, amerről nemrég a két goblin is az egyre kopárabb, sziklákkal tarkított környékre tévedt. Egy szusszanásnyival később egy ismerős, sodronyinges harcos lépett a nyomába, kezében a sok csatát megélt fejszéjével. Nem üldözni, inkább követni látszott az előtte igyekvőt.
- Az Enaard pap! – lepődött meg Azyr – És… Rurik! Mit keresnek ezek itt? – mormogta, aztán a markában tartott két tolvajra nézett, és felemelte a hangját.
- Nyílvesszők, mi? A hátából!
A két goblin meredt szemmel próbált az említett alakok felé pislogni. Elképzelésük sem volt, hogyan találtak rájuk, hát még arról, hogyan érték utol őket ilyen gyorsan?
- Üdvözlet, kapitány! – szólalt meg az egyre közelebb érő öreg – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újból találkozunk!
- Ha már így belejöttél cimbora - kiáltotta a zöldköpenyes mögül Rurik - tartanád még egy kicsit azt a két kis mitugrászt?
- Neked örömmel, barátom! Elárulnád, mi ez az egész? Ez a két mihaszna azt állította, hogy holtan találtak, nyílvesszőkkel a lapockáid között.
Miközben a katonák kíváncsian közelebb léptek, Gmorrot és Rurik elérték a sziklákat.
- Azt csak szeretnék! Nem olyan könnyű ám a túlvilágra küldeni engem! – mondta a harcos, majd összehúzta szemöldökét, és morcosan Gibbur nyaka felé nyúlt. Szívesen megropogtatta volna a goblin gigáját, de eszébe jutott, amit Gmorrot mondott, így végül csak a talizmánért nyúlt.
- Moradin szakállára! Úgy tűnik, másodszor is nekem köszönheted, hogy nem veszítetted el az örökséged. Nem tudnál egy kicsit jobban vigyázni rá? – vigyorodott el Azyr, aztán a goblinokra nézve megkérdezte:
- Ezekkel itt mi legyen?
- Tedd csak le őket, kapitány! – kérte az öreg, majd hozzátette – Lehet, hogy tolvajok, ám minden mindennel összefügg, és ha megértjük az események láncolatának rejtett összefüggéseit is, megbékélünk sorsunk csapásoknak vélt kemény próbáival.
Aztán fenyegetően a megszeppent tolvajokhoz fordult.
- Nem megmondtam, hogy eszetekbe ne jusson meglopni?!
- De hiszen nem loptunk meg! – emelte fel vékony hangját Bokbok.
Rurik már-már megnyugodva a nyakába akasztotta a megkerült medaliont, ám a pimaszság hallatán keze szorosabban markolta a csatabárdját. Rájött, ha egyszer szóhoz jutnak a semmirekellő kis gennygombócok, még a pokolból is kidumálnák magukat!
- Bocsásd meg nekünk, de nem tudtuk, hogy tiéd az a kerek kis izé! – jegyezte meg Gibbur.
- A talizmán Ruriké… - kezdte Gmorrot, de a kisebbik goblin máris rákezdett.
- Akkor minden rendben…
- Ne vágj a szavamba te átokmorzsa! Fel sem fogod, hogy a nyamvadt kis életed épp a jóindulatomon múlik!
A két mitugrász behúzta a nyakát. Mialatt a felbőszültnek látszó öreg szusszant egyet, vércsevijjogás hasított a levegőbe, majd Azyr döbbent hangja hallatszott:
- Moradinra! Mi a…
Enyhe szellő kélt a semmiből, ami lassan erősebbé vált, majd megrezdült a levegő, ahogy a sivatagok forró homokdűnéi felett teszi. A katonák zavartan bámulták a fodrozódó semmit, majd a jelenségtől kissé hátrébb húzódva egyesek kivonták a kardjukat. Rurikot baljós érzés kerítette hatalmába, keze elfehéredett harci fejszéje nyakán, az idős pap pedig, kezdte kapizsgálni, mi történik. Egyre fényesebbé vált az összesűrűsödött levegő, amikor végül Gmorrot kibökte:
- Teleportáció! Valaki érkezik!
Ám hangja már az egyre erősödő szélbe veszett.
Miközben előttük alakok kezdtek kibontakozni a kékes-lilás fényjelenségből, az erdőből egy talpig feketébe öltözött árny robbant ki, elérkezettnek látva az időt a cselekvésre. Senki sem figyelt rá, ő pedig a lehető leggyorsabban igyekezett megtenni a közte és a talizmán közötti, rohamosan csökkenő távolságot. Jobbjában jellegzetes görbe pengéjű tőrt szorongatott. Nagyon remélte, hogy nem kell használnia, de nem bízott ekkora szerencsében, még, ha egyelőre nála is volt a meglepetés előnye. Pengéjén megcsillant a napfény.
- Hogy az a Szárnyas Burburikon… - mordult fel Rurik, amikor észrevette az erdő felől közeledő veszélyt, ám ekkor elállt a mágia keltette szél, és kihunyt a természetellenes fény.
A kaptató sziklái között egy négyfős csapat vált láthatóvá. A csapat vezetője egyértelműen egy magas, hollófekete hajú, lila-fekete bőrnadrágos, kígyóbőr cipős, elszánt tekintetű férfi volt, kinek válláról sötétkék köpeny libbent a háta mögé. Egyik kezében összetekeredett pergament tartott. Balra tőle egy kopasz, félmeztelen, robosztus alak állt, aki hegekkel borított felsőtestére és derekára dobótőr öveket szíjazott. Keze ügyében dobásra kész pengéket tartott, és amint szeme hozzászokott az új helyzethez, máris felmérte a lehetséges célpontokat, akik jelenleg az íjukat rájuk tartó katonák voltak. A párost két alak fogta közre.
A varázsló jobbján egy sudár nő állt támadó pozícióba. Apró, fekete virágmintákkal borított, hófehér selyem köntösbe és könnyű nadrágba bújtatott izmos teste rugóként feszült meg. Varryan csak két goblint említett, itt meg egy szakasznyi harcost látott. A helyzet persze nem lepte meg különösképpen, ahhoz túl sok összecsapásban vett már részt. Szorosan font fekete haját, melynek végét skorpiófullánkhoz hasonlatos ezüstdísz zárta, hátralendítette. Szigorú tekintettel mérte fel a terepet, és megpróbálta megtalálni az elöl állók közül legbizonytalanabbnak tűnő fegyverforgatókat. Mindkét kezében könnyű, rövid pengéjű kardot fogott.
Másik szélen egy feketebőrű alak állt enyhe terpeszben. Barna, szegecselt mellény takarta izmos mellkasát, hosszú lábait puha bőrcsizmába bújtatta, melynek szárába kék-fehér csíkos, kissé buggyos nadrágot tűrt. Övére néhány bőrerszény volt kötve, kardhüvely helyett viszont mindössze egy rövid lánc lógott, melybe csak igen ritkán tette azt a hatalmas pengét, melyet most egyik kezéből a másikba dobált, mindvégig tökéletes egyensúlyban tartva fegyverét. Hozzáértők egyből felmérhették, hogy mindkét kézzel egyformán forgatja azt a szablyát, melynek egyetlen jól irányzott csapásával egy lovat is le lehet nyakazni. A homlokát körbeölelő széles vászonpánt néhol eltűnt a válláig érő, raszta hajzatban, melynek fonataira itt-ott sötét színű, festett gyöngyöket fűzött. Arcát jobboldalt régi vágás hege csúfította, mely a szemöldökétől az arccsontjáig futott.
- Moradin zúzza agyon! – nyögte Azry, és előrántotta kardját.
- A reggeli támadóm! – ismerte fel Rurik a felé rohanó, vészesen közel kerülő burnuszos alakot, és akaratlanul is megmarkolta a nyakában lévő medaliont. Enaard papja halkan varázslatba kezdett.
- A talizmánt! – csattant fel a mágus hangja – Ha odaadjátok szépszerével, senkinek sem esik bántódása!
- Miért kapnád meg? – tette fel a kérdést Rurik elszántan, önmagát is meglepve erőre kapott bátorságán - Ezt csak egyetlen embernek adom a kezébe, és az nem te vagy!
- Ám legyen! – kiáltotta Varryan – Akkor kénytelen leszek elvenni tőled!
Hirtelen felgyorsultak az események. A fekete burnuszos alak már csak tízlépésnyire volt Ruriktól, így Gmorrot végül feléje fordult és tudta, hogy épp csak kicsivel hamarabb fejezi majd be megkezdett varázslatát, minthogy a támadó eljutna hozzájuk. A mágus jelt adott, ő is varázslatba kezdett, miközben csapata azonnal szétrebbent. Quardics két lépés között hajította el a kezébe készített keresztvas nélküli tőröket. Íjhúrok pendültek, Jázmin pedig, harci kiáltással szabadította el a benne feszülő energiákat.
Rurik számára viszont minden lelassult, ahhoz képest legalábbis, amit közeledni látott.
Egyik pillanatban még az erdő felől rárontó alakot nézte, másikban a varázslattal érkezett követelőzőt, próbálván eldönteni, jelen helyzetben melyik lehet a veszélyesebb és megemelte csatabárdját.
Ám ekkor a sziklák mellől, mások számára tán láthatatlanul és lehetetlenül gyorsan, egy gesztenyebarnaszín hajú nő közeledett felé. Alakját elmosódottá tette a leheletvékony, szürkéskék köpeny, mely angyalszárnyként lobogott mögötte. Csak egy pillantással később vette észre Rurik, amikor a nő már Azyr mellett is elfutott, hogy az őt álcázó csuklya hegyes fülektől csúcsosodik kissé. A részletek innentől a tudatába égtek. Tudta, hogy ezt sosem fogja elfelejteni.
Az elfnek vékony, ezüstös, levélfonatokba csavart homlokpántja volt, és hatalmas, szomorúságot tükröző, smaragdzöld szeme, amitől a meglepett harcos szíve nagyot dobbant. Nem is gondolta, hogy utoljára. Az összecsapás káoszában is meghallotta a törékenynek látszó nő elhaló hangját, amivel annyit suttogott:
- Bocsáss meg!
Aztán a mágikus tőrt szorító kéz a magasba lendült, és lecsapott. Rurik hátrahőkölt, de már nem tehetett semmit a végzetes döfés ellen. Mielőtt megérezte volna a fájdalmat, az járt a fejében: vajon jól látta, hogy a tőr pengéje valójában csak egy hosszában fodrozódó, szürkés füst?
Az igéző tekintetű elf nekiesett a lendülettől. A nő illatos, puha arca a férfi borostás arcához ért, és egészen közelről suttogta a fülébe:
- Sajnálom!
A füstpenge a harcos nyakában függő talizmán lyukán keresztül csapódott Rurik mellkasába.
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – IV. fejezet, negyedik szakasz
A kis csapat egykedvűen baktatott felfelé az egyre inkább sziklákkal tarkított emelkedőn.
Ha minden jól megy, estére Dorsionban leszünk – gondolta Azyr -, és nem kell még egy hűvös éjszakát a szabadban tölteni az embereimmel.
Az egyhangú lovaglás közben barátja, Rurik járt a fejében, aki olyan látványosan próbálta magát összeszedni. Bízott benne, hogy ez a megbízás segít neki visszakapnia a már elveszettnek hitt önmagát, a boroskancsóba menekülő, de a múltjába fulladó harcos helyett.
Közelgő lódobogás hallatszott északról. A zászlóvivő a kardjára tette a kezét, majd gyorsan el is vette onnan, hisz mit árthatna egy húszfős csapatnak egyetlen lovas? Csak a felderítő érkezett vágtában.
Azyr kihúzta magát a nyeregben, és próbálta kitalálni, mitől olyan izgatott a katonája.
- Kapitány! – kiáltotta a fiatal Shanua, miközben megfékezte rozsdabarna ménjét – nem tudunk átkelni a szoroson. Leomlott a hegyoldal!
- Látnom kell! – jelentette ki határozottan Azyr. – Az első sor velem jön a Shanuával, a zászlós marad! Alakzatba rendeződni! Még az is lehet, hogy csapda. Körültekintően gyertek utánunk, de amint látótávolságba értek, álljatok meg, és csak akkor gyertek tovább, ha jelzek! Az íjakat készenlétbe!
A következő pillanatban a kapitány három társával együtt a felderítő után nyargalt. Néhány perc vágta után az út elkeskenyedett, és a magasba szökő sziklák közé furakodott. Egy nagyobb ívű kanyar után előbukkant a szomorú valóság: a szurdokot valóban nagy mennyiségű omladék zárta el.
- Moradin zúzza agyon! Ez tényleg nagy mennyiségű szikla! – fakadt ki Azyr – Egy ilyen omlást elég nehéz lenne néhány útonállónak összehoznia.
- Talán barlangi trollok… - kezdte a mellette nézelődő katona.
- Nem hiszem. Errefelé nincsenek trollok, – jelentette ki a kapitány – sokszor megtettem már ezt az utat, ráadásul nem is vagyunk még olyan magasan. Nem, szerintem eső mosta alá a felsőbb szakaszt, ami magával rántotta az alatta álló, laza réteget. Shanua, mássz fel egy darabon a törmeléken, amennyire csak lehetséges! Arra jobboldalt! Fedezünk. Íjakat kézbe!
A felderítő körültekintően indult felfelé, ám nem jutott túl magasra. Egyfelől túl morzsalékos volt az omladék, másrészt pedig, nem sokkal arrébb túl nagy, sima felületű sziklák zárták el az utat. Néhol kitört, és az omlás által elsodort fatörzsek álltak ki a halomból.
Miközben Shauna lemászott, Azyr gondterhelten bámulta az előttük álló akadályt.
- Úgy tűnik, itt nem juthatunk át, főleg nem lovakkal. Meg kell kerülnünk, és jó néhány napba telhet, mire elérjük így az erődöt. Hogy Moradin zúzza agyon, és belezze ki! Menjünk vissza a többiekhez, aztán meglátjuk, merre érdemes indulnunk!
- Ráadásul megint mi leszünk azok, akikre a hágó megtisztítását bízzák. Ilyenkor kifejezetten bosszant, hogy nagy és erős katona vagyok! – morogta a balján álló zsoldos.
- Ez van.
A kapitány tájékoztatta a szakaszt a problémáról, majd amíg a megoldáson gondolkodtak, rövid pihenőt engedélyezett, ami alatt a katonák elfogyasztották ebédjüket. Hamar kiderült, hogy nem sokkal arrébb, nyugatra is van kaptató, ami aztán kettéágazik. Egyik fele a hegy magasába veszik, másik visszakanyarodik Dorsion felé, ám azt egy keskeny párkányon teszi. Arra csak a hegyi emberek járnak, de ők is ritkán, mivel mindössze olyan széles, ahol egy ló is éppen csak elfér, így az utazó könnyen útonállók prédája lehet, még ha az erőd közelinek is tűnik.
Egyszer csak az egyik őrszem jelzésére mindenki elcsendesedett. Az őr magához intette a kapitányt. Közeledő hangokra lettek figyelmesek. Hamarosan két goblin bukkant ki a közeli fák takarásából, és épp a sziklák mögött pihenő katonák felé tartottak. A megszokottnál kissé magasabb orgánumban vitatkoztak valamin.
- … és akkor Nagyot Böffentő a jobbjába kapta a cakkosra fogazott pengéjét, és csapásra lendítette…
- Te, Böffentő nem balkezes volt?
- Muszáj mindig félbeszakítanod?
- Böffentő akkor is balkezes volt!
- Ne bosszants, Bokbok! Már hogy lett volna az, amikor babonás volt?
- No és akkor? Biztosan tudom, mert felemás volt, és a jobb szeme hiányzott. Ezt megjegyeztem.
- Oké, akkor a jobbjába fogta azt a nyomorult pengét! Nem teljesen mindegy? Ha még egyszer félbeszakítasz…
- ÁLLJ! – hallatszott a sziklák közül egy erőteljes hang.
- Mi a frász van már megint? – kiáltott fel Gibbur – Nem igaz, hogy nem lehet befejezni egy történetet!!!
- Ne mozdulj! – szólalt meg ismét a katona, és kivont karddal előlépett rejtekéből.
- Miért, pillangó szállt a fejemre? – kérdezte meglepetten Bokbok, és megmerevedett. Többek között azért is, mert ha nem teszi, felnyársalja magát az előtte tornyosuló harcos pengéjére. A címeres öltözéket viselő ember fejét sisak védte, viseletes csizmájában magabiztosan állta útjukat. Egy pillanattal később, két másik harcos bukkant fel, rájuk szegezett, felajzott íjjal. A hirtelen beállt csöndbe vércsevijjogás hasított.
- Mit kerestek itt? – kérdezte a kardos fickó.
- Mi? – nézett körül a magasabbik – Nem keresünk semmit.
- Nem bizony – tette hozzá a másik – Bár, most jut eszembe, hogy az imént említett Nagyot Böffentő egyszer azt mondta, aki megtalálja azt, aki ellopta a szemét…
- Elhalgass! – állította le a zsoldos a szóáradatot.
- … bár az már régen volt – merengett Bokbok.
- Ha csendet akarsz, minek kérdezel? – morrant a meglepett őrre Gibbur, majd a társához fordult – Te érted az embereket?
- Hagyd, Erdin – mondta ekkor Azyr, és ő is előlépett a sziklák közül - nem jelentenek veszélyt!
- Micsoda? Még hogy nem! – háborodott fel Gibbur, és kihúzta magát, majd némi vicsorgással próbálta fenyegetőbbé tenni megjelenését. A mellé lépett kapitánynak a derekáig sem ért.
- Na jó… – kezdte Azyr, és egy gyors mozdulattal torkon ragadta az előtte feszítő goblint, majd az arca elé emelte.
- Mit kerestek itt? De röviden válaszolj, mert nyakad szegem! Ti okoztátok az omlást? Hol vannak a többiek?
- Hmmpfffff… – válaszolt Gibbur. Ekkor Azyr szeme megakadt a goblin nyakában lógó, kerek tárgyon.
- Hát ez meg hogy került hozzád? – kérdezte meglepetten, és megrázta a kis lényt, aki a harcos ujjait próbálta a legkevesebb siker nélkül lefejteni magáról, miközben szemei egyre nagyobbak lettek.
- Nmmmff….
- Csak mondom – jegyezte meg aggodalmas képpel a lándzsáját idegesen markolászó Bokbok - ha elengednéd, kapna levegőt a válaszhoz. Mellesleg én is meg tudom mondani. Találtuk.
- Találtátok – ismételte meg nyomatékosan Azyr, és a földre dobta a válaszadó társát.
- Igen… ööö… egy nagydarab meláknál volt…
A kapitány szeme elkerekedett.
- De már nem élt – tette hozzá gyorsan Bokbok - ööö… nyílvesszők álltak ki a hátából…
- Nyílvesszők? – nyögött fel Azyr – Az nem lehet!
- De bizony! – folytatta magabiztosan az apróság.
- Remélem… nem ismétli meg folyton, amit mondunk – jelentette ki a nyakát dörzsölgetve Gibbur.
- Látom, tetszik ez a csecsebecse. Szívesen eladom neked. – tette hozzá Bokbok.
- Te adod el? – háborodott fel a társa, az egyre vörösebb képet vágó emberre oda se figyelve - Mi az, hogy te adod el azt, ami az enyém?
- Elég! – kiáltott rájuk Azyr és mindkét goblint nyakon ragadta – Most azonnal elmondjátok, hogy került hozzátok ez a talizmán! De ha hazudni mertek, megfojtlak titeket!
Ebben a pillanatban egy alak lépett ki a fák közül.
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – IV. fejezet, harmadik szakasz
- Rurik – hallatszott a dühös harcos mögül egy nyugodt hang.
A szólított kezében megállt a harmadszor is lesújtani készülő fejsze.
- Rurik, mi történt? – kérdezte Gmorrot apó, aki az iménti kiáltásra ébredt fel. Bár jól bírta az esti tempót, az egész napos gyaloglás végül eléggé kimerítette.
A harcos szusszant néhányat, mire úrrá lett az érzésein, és megfordult.
- Azok a nyomorult kis mitugrászok ellopták a… - elakadt. Megemlítse elhunyt harcostársa egyetlen örökségét? De már mindegy volt. - … a talizmánt.
- Milyen talizmánt?
- Valójában nem is tudom…
Rurik nagy sóhajjal a padra roskadt, és mintha valami hosszú évek óta nyomasztó dolgot gyónna meg, kiömlött belőle minden.
A talizmánt egy elesett harcostársa bízta rá sok évvel korábban, és megfogadtatta vele, hogy amennyiben túléli a csatát, elviszi a Strondin városától északra lévő kolostorba, és átadja egy Normalyn nevű papnőnek. Rurik el is indult, hogy teljesítse a rá bízott feladatot, de az említett kolostort sehol sem találta, hiába kérdezősködött, senki sem hallott felőle, sem a Normalyn nevű nőről. Évek teltek el, és a lyukas közepű talizmánt, azóta is a nyakában hordta.
Nemrég három feketébe öltözött alak megtámadta, és megpróbálta megszerezni a kopott nyakbavalót, de akkor Azyr, aki előző nap rábízta Gmorrot apót, épp akkor érkezvén vissza Cremorba, megmentette őt, és vissza is szerezte neki a majdnem elveszített talizmánt. Eddig csak egy előre kitervelt rablásnak tudta be az esetet, de odakint, az imént ismét rátámadt egy fekete burnuszos, arcát elfedő alak. Tán oda is veszett volna, ám támadójának a talizmánra fájt a foga, és mikor nem tudta megszerezni, eltűnt a sűrűben.
- Akkor úgy tűnik, a goblinok mentették meg az életed. – jelentette ki Gmorrot apó néhány percnyi hallgatás után.
- Azok a piszok kis… - kezdte volna megint Rurik, de aztán belegondolt abba, amit az öreg mondott. Elhallgatott.
- Ezek szerint a közelben ólálkodhat még a fekete fickó, aki megtámadott.
- Úgy tűnik. – túrt a hajába a morcosan a harcos – Vagy már a goblinok nyomában van.
- Szerinted, tud a két kis tolvajról? Nem hiszem, különben nem neked esett volna.
- Meg kell találnom a talizmánt! – mondta elszántan Rurik.
- És ezzel el is vezetnéd hozzá a rejtőzőt. Remek! Miért olyan fontos ez neked? Egy kopott, lyukas talizmán…
- Ez becsületbeli ügy. No meg aztán… nem is tudom… – bizonytalanodott el - Úgy érzem, vissza kell szereznem. Viszont téged, apó, a megállapodásunk szerint, el kell kísérjelek úticélod végéig.
Csend ereszkedett közéjük. Rurik felsóhajtott.
Elnézte a rábízott öregembert, akit most nem takart méregzöld csuklyája. Az idő ráncosra húzta arcán a bőrt, szeme alatt táskák duzzadtak, melyek szarkalábban végződtek kétoldalt, ám a bozontos szemöldöke alatt, a nyugalmat árasztó tekintete eleven maradt. A homlokára tetovált szimbólumot összekarcolták ráncai, arcát pedig, hosszú, ősz szakáll keretezte. Úgy látszott, a kor csak a testét viselte meg, de hosszú ujjú keze nem remegett. Ékszerként mindössze két, egyszerűnek tűnő gyűrűt viselt a bal kezén, és egy kis fekete, fénytelen, csepp alakú követ a jobb fülének felső részében. Szürkés öltözéke egyszerű utazó gúnya volt a vastag köpeny alatt. Övén egy kopott tarsoly és két kis erszény függött, viseletes tarisznyája mellette hevert, a kissé megcsavarodott botjával együtt, amire út közben támaszkodott.
Rurik vívódása tükröződött borostától szúrós arcán. Végül az idős pap szólalt meg.
- Elárulok neked valamit, fiam. Én valamennyire ismerem az említett kolostor papnőit. Bár még sosem jártam magában a kolostorban, nekem is van egy küldetésem. Észak-nyugatra tartok, a Krigon obeliszkhez, ahol találkozom a rejtett kolostor papnőivel, hogy a segítségüket kérjem. Egyenlőre, odáig kell kísérned. Hogy ki az általad említett Normalyn nevű nő, arról sejtelmem sincs, ám ez egy igen fontos feladat, fontos, hogy odaérjek a találkozóra.
Gmorrot alkalmi testőre elkedvetlenedett.
- Nos, erről elég, ha ennyit tudsz - folytatta az öreg – viszont nem vagyunk már nagyon messze, és ha úgyis hozzájuk vitted volna a talizmánt, akkor érdemes lenne visszaszereznünk. Bizonyára régóta várják már, és ha a talizmán valóban az övék, valószínűnek tartom, hogy több lehet egy egyszerű korongnál.
- Ezek szerint segítesz megtalálni a goblinokat? – kérdezte reménykedve Rurik.
Az hosszú szakállú pap átgondolta a dolgot, mielőtt válaszolt volna.
- Igen, segítek. Még nem lehetnek messze.
A harcos felpattant a padról. Még a korgó gyomráról is elfeledkezett, ám az öreg tovább ült az ágy szélén.
- Megreggelizem. Fontos az étkezés. Addig keríts valamit, ami a goblinoké volt! Szükségem van rá, hogy alkalmazhassam a nyomkövető varázst.
Ez nem volt nehéz feladat, és mivel úgysem indulhatott útnak egyből, Rurik is evett valamit, miközben türelmetlenül járt a lába az asztal alatt. Mire Gmorrot apó elégedetten megtörölte a száját, testőre menetkész volt.
Az öreg a lakból kilépve körülnézett, majd a tisztás széléhez ment, a növényzet elé térdelt, és belekezdett a varázsba. A kezében lévő koszlott párnahuzat, amin a goblinok aludtak, füstölni kezdett, és összeaszalódott; az idős pap pedig, a földbe dörzsölte az elporladt hamut. Rurik, miközben a kunyhó környékét szemlélte korábbi támadójától tartva, meglepetten látta, hogy Gmorrot felé levelek nyúlnak, sőt, a földbe nyomott hamut néhány gyökér kezdte tapogatni.
Az észak felé tartó csapás mellett hirtelen megrezzent a növényzet, mire a zsoldos előkapta a csatabárdját.
- Nyugalom. Csak megmutatja a természet, merre mentek a tolvajok. Remélem, nem maradsz le - jegyezte meg az öreg mosolyogva, és eltűnt az előtte meg-megrezdülő növényzetben.
Rurik utána lódult. Folyamatosan olyan érzése volt, mintha a sunyi kis tolvajok mögött rezegne az erdei bozót, pedig a növények csak megismételték azt a mozdulatot, amit a goblinok miatt korábban egyszer már megtettek. Olyan volt, mintha az erdő szűk kis ösvényt nyitott volna előttük, így meglepően gyorsan maguk mögött hagyták az erdei kunyhót.
Folytatjuk...
írta: Adim
|
