|
A Talizmán – IV. fejezet, második szakasz
- Add már ide! Most már elég messze vagyunk, én is meg akarom nézni! – nyafogta a kelő naptól ébredező erdő fái közül Bokbok.
- Minek az neked? Még a végén elrontod, vagy lenyeled!
- Elment az eszed? Nincs nekem akkora szám!
- Dehogy nincs! – vágta rá kajánul Gibbur. Már messze maguk mögött hagyták az erdei kunyhót. - Inkább arra figyelj, merre menjünk! Nem szeretnék megint eltévedni…
- Ne mozdulj! – fogta hirtelen suttogóra Bokbok, és gyorsan leguggolt. Gibbur reflexből követte társa példáját, és egy pisszenés nélkül a környéket kezdte pásztázni tekintetével. Amikor balra nézett, Bokbok hirtelen kikapta kezéből a talizmánt.
- Hijjaaaa! Ez bejött! – kiáltotta diadalmasan, és hatalmas vigyorral az arcán a talizmánra meredt. Egy pillanattal később sajgó állal repült a puha aljnövényzetbe. Lendületét egy fa törzse állította meg.
- Hogy van képed átverni? – méltatlankodott Gibbur, miközben felvette a medált a földről – Engem! A barátod, akivel egy faluból származol?
- Hogy lehetsz olyan önző, hogy nem osztod meg a zsákmányt a barátoddal? – mordult rá Bokbok.
- Hogyan osszak meg veled egyetlen dolgot, fafej?
- Jó, akkor miért pont a tied kell legyen?
- Hát ki lopta el a Meláktól?
- Höhhh…- Bokbok kifogyott az érvekből. - Hát jó. Akkor legalább hadd nézzem meg!
- Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte Gibbur, és elvigyorodott, majd odadobta neki. – Nesze, nézzed!
Varryan a tűzvarázslatok hatásainak, és azok semlegesítésének, vagy legalábbis erejük csökkentésének jegyzeteibe mélyedt. Amióta csak egy hajszálon múlt, hogy elmeneküljenek a Turkuen Testvériség lángoló csapdájából, azóta próbált megoldást találni arra, hogyan próbáljanak ismét behatolni hozzájuk.
- Vízzel nem jó semlegesíteni… - gondolkodott félhangosan, de már nagyon fáradt volt, hisz jócskán elmúlt éjfél - a mellékhatásként keletkező gőz elevenen főzne meg minket… A jégmágia fizikai akadályt képez, ami minket is zavar a mozgásban, ráadásul lassabb folyamat is…
Megdörzsölte a szemeit, aztán elnyomott egy ásítást. Nehezen tért nyugovóra, ha valami nagyon foglalkoztatta, pedig tisztában volt vele, hogy ha nem pihen eleget, annak következményei lehetnek. Gondolatai egymást követték:
- A hétköznapi ellenvarázst hatástalanítják a terem falába rakott ékkövek… hmm, talán, ha időben össze tudnánk törni azokat… vajon mennyi lehet belőlük? Képes lennék megtalálni őket időben? De akkor még mindig ott az elementál… túl sokfelé kell figyelni… más megoldás szükséges…
Váratlanul elsötétült körülötte minden. Először meglepődött, aztán rájött, hogy éber látomása támadt.
…Halk kuncogást, majd lábak surranását hallotta, de továbbra sem látott semmit. Aztán az, akinél a talizmán volt, kilépett valahonnan a holdfénybe. Kicsi, zöldbőrű kéz markolta a medaliont, aztán szaladni kezdett vele.
- Nem is volt olyan nehéz! – hallotta Varryan, aztán ismét a dolgozóasztala előtt ült.
Nocsak! – lepődött meg a mágiatudó. Gazdát cserélt a talizmán?
Gyorsan lefirkantotta az emlékfoszlányt, míg minden részére emlékezett, még ha az igen rövid is volt. Zöldes bőrszín... Az orkok ritkán vesznek el csendben dolgokat, és ez nem egy erős marok volt. Nem, ez kisebb teremtmény lesz. Valami manóféle, vagy inkább goblin. Azok szeretnek lopkodni, aztán eladják a holmikat valami vándorkereskedőnek, vagy egy kocsmában adnak túl rajtuk, s közben még azt is meglopják, aki megveszi tőlük a csecsebecséket.
Vajon magának, vagy másnak mondta, amit mondott? Hányan lehettek? Végzett valahogy a termetes harcossal, vagy csak meglopta?
Kérdések, és újabb kérdések.
A mágus egy térképet terített az asztalára, és a halványuló emlékképbe kapaszkodva próbálta betájolni az imént érzett mágikus rezdülés forrását. Küszködött vele egy darabig, de mivel a talizmánt megszerző lény környezetében az éjszaka sötétje uralkodott, és ő is fáradt volt, nem talált értékelhető támpontot. Csak annyit sikerült megállapítania, hogy a tolvaj bevetette magát a sűrű erdőbe, és ez bizony igen kevés információ volt. Tudván viszont, hogy a goblinok igyekeznek gyorsan megszabadulni a zsákmánytól, nagyon nem aggódott. Hamarosan ismét gazdát cserél a talizmán, és akkor megtalálja.
Úgy döntött, lepihen.
Épp csak megvirradt, amikor Varryan álmába furakodott egy rézkarikákkal díszített, elálló fülű, rusnya kis lény diadalmas ábrázata.
- Hijjaaaa! Ez bejött! – hallatszott egy sipító hang.
Tekintetük a talizmánra esett, melyet magasba tartott a vigyorgó goblin. A megszerzett tárgy szélén, és a közepén lévő lyuk körül egészen apró, gyöngysor-szerű golyócskák futottak körbe, a kettő között pedig, egymást váltva, hat nagy és hat kis levél fodor díszítette a talizmánt. A barna színű nyakbavalót néhol kicsiny, kékes kopásfoltok tarkították.
A medál hirtelen kiesett az ébredni próbáló mágus látóteréből. Egy gyorsan közeledő fatörzs képe váltotta fel.
- Hogy van képed átverni? Engem!...
Varryan felült az ágyán. Az álom kiröppent a szeméből, a goblinok viszont maradtak. A látomás erőteljes volt! Az asztalhoz sietett, felkapott egy írótollat és a térkép fölé tartotta.
- Hát ki lopta el a Meláktól?
- Hát jó. Akkor legalább hadd nézzem meg!
- Miért nem ezzel kezdted?
Meglódult a táj, és a mágus a látomás hatására, szinte a talizmánná válva, többször is átpördült önmagán. Kissé beleszédült, miközben egy kopár szirt suhant el az erdő fái fölött. Az erdei csapáson álló goblinok, az erdő fekete földjével együtt fordultak bele előbb a talajba, majd a lombkoronába, aztán megint előtűnt a szirt. Nem, nem is szirt… valami hegy lehet… lombhullató erdő, egyre több avar mindenütt… egy apró kéz nyúl felé lentről… a szirten apró figurák kaptatnak felfelé lovon… tán egy tucatnyian… csak két goblin van az erdőben… a kisebbiknél lándzsa van, és koncentrál, hogy elkapja őt… a földön nem látszik a könnyű tolvajok lábnyoma… a másik goblin hajában színes gyöngyök, mellkasán fehér, törzsi jel… felette az ágon egy mókus ugrik épp az odúba… a távoli figurákon egységes öltözék, a hátukon lévő pajzson címer villan…
Amikor a goblin elkapta az azonosító varázst suttogó, koncentrálástól kifordult szemű talizmán-mágust, annak keze az írótollat a térkép egy pontjába döfte, hogy a hegye pacát hagyva törött belé.
- Megvagytok! – kiáltotta diadalmasan, és visszatért a valóságba.
Feltépte a dolgozószobája ajtaját, és a folyosót betöltötte a hangja.
- Quardics! Hozzám! Gyorsan!
Kirántotta asztalának egyik fiókját, hogy az attól a földre zuhant, de még a levegőben elkapta az ékköveket rejtő kis ládikáját, és az asztalra csapta. Egy pillanattal később már az ujjai között volt egy áttetsző kis kő, amit újabb varázslatba kezdve saját homlokához nyomott. A kémmadarával gyorsan mentális kapcsolatba lépett, és annak tudatába küldte az imént látott képeket.
- Keresd meg ezt a helyet! Kövest a két kis zöld lényt a magasból! – adta ki neki az egyszerű utasításokat.
Mire csukott szemmel kipróbálta, mennyire látja azt, amit a légáramlatra kapott vércséje érzékel, felcsapódott az ajtaja. Ezt a fajta megjelenést Varryan még vész esetén is csak Quardicsnak nézte el, így nem is állhatott más a szobájában, csak a hegekkel borított harcos, tőreit dobásra készen tartva.
- Baj van, Mágus? – kérdezte Quardics, majd lazított a testtartásán, amikor nem tapasztalt veszélyt semmilyen irányból.
- Nincs. Sőt, remek hírem van! Megtaláltam a talizmánt! – válaszolt neki Varryan lelkesen.
- Készülj fel gondosan, egy óra múlva indulunk! Addigra tudni fogom pontosan hova megyünk. Két nyeszlett goblinhoz került a medalion, de minden eshetőségre fel kell készülnünk. Szólj Jázminnak és Tyroknak! Ők is velünk jönnek!
Ezúttal nem csúszik ki a kezemből a talizmán!
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – IV. fejezet, első szakasz
A harcost egy teljesen feketébe öltözött alak döntötte le a lábáról úgy, hogy esésének lendületét vele tompította. Vállainál megmarkolva vászoningét, hemperedett vele egyet, s végül úgy állapodott meg, hogy Rurik mellkasára ülve rámeredt. A gyakorlattól kifulladt harcos épp csak levegőt vett a porban, próbálván összerakni a meglepő támadás pillanatait, amikor az arcát burnusszal takaró alak görbe pengéjű kést rántott, és felé sújtott vele.
Rurik nem várta meg, míg a kés várhatóan a mellkasába mélyed, hanem egy nyögéssel dobott egyet magán. Ezzel ugyan nem sikerült leráznia magáról a támadóját, viszont annak fegyvere emiatt csak az ingét hasította fel, szabaddá téve őszülő szőrrel borított, izmos mellkasát.
Mindketten a kiserkenő vér csíkjára meredtek, majd támadója csalódottságában erősen Rurikba mart. A hátán fekvő harcos ekkor döbbent rá, mit is akar tőle a feketébe öltözött alak. Ő is meglepődött, hogy nincs nyakában a talizmánja, és mivel azt is sejtette, mi történt vele, dühét felrántott térdével egy erőteljes hátrúgásba sűrítette, amitől a rajta terpeszkedő alak bukfencet vetve végre előre zuhant. Rurik oldalra fordult, és felpattant, majd ellenfelét szemmel tartva a csatabárdja felé iramodott. Bár néhány hosszú lépéssel meg is szerezte kedvenc fegyverét, látta, nem lesz már rá szüksége. A titokzatos támadója bevetette magát a fák közé.
Rurik az égbe kiáltotta dühét, majd öles léptekkel indult az erdei lak felé. Berúgta az ajtót, hogy csak úgy csattant, és még azzal a lendülettel a goblinok fekhelyére csapott! Az irtózatos erejű ütés ketté hasította az öreg ágykeretet. Faszilánkok repkedtek szerteszét.
Kifejezetten jól jött, hogy láthattam egy kis bemutatót a megtermett harcos fegyverforgatási stílusából, így akaratlanul is tanulmányozhattam mozgását, erejének összpontosítását, fegyverének hatókörét, hogy milyen könnyedén és pontosan bánik a fejszével. Még mindig kemény ellenfél lenne, ha szemtől szemben próbálnám megszerezni tőle, amit akarok, így jól tettem, hogy miután rábukkantam, inkább elrejtőztem a lombok között, a megfelelő alkalomra várva. Nem is sejtettem, hogy oly szerencsében lesz részem, ellenfelem elhajítván a súlyos bárdját, fegyvertelenné lesz.
Eljött a pillanat, nem várhattam tovább.
Bár Rurik kissé távolabb állt, lendületem elég volt hozzá, hogy rávessem magam. Megpróbáltam a meglepetés erejével megszerezni a talizmánt, de nem volt a nyakában, és erre nem számítottam. A Magasságos és Egyetlen Istenre, még szerencse, hogy nem ész nélkül teljesítem küldetésem, mint ostoba és elvakult elődeim, hisz, ha végeztem volna vele, sosem tudom meg, hol lehet a keresett talizmán. Így viszont addig maradok a nyomában, míg el nem vezet hozzá, és ha eljön a kedvező alkalom, lecsapok ismét.
Márpedig el fog jönni, és másodszor nem hibázom!
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – III. fejezet, hetedik szakasz
A szinte teljesen kigömbölyödött hold majdnem égi pályájának csúcsára ért, mire a sötétben botorkáló kis csapat elérte a hőn áhított faházat.
Már a két goblin sem karattyolt annyit, aminek Rurik kiváltképp örült. Valójában mindössze egyetlen napja követte a meglepően jó erőben lévő öreget, de ez teljesen kimerítette, nem beszélve a hatalmas erdei lény támadásáról, és a két mitugrász agyzsibbasztó szájalásáról. Most érezte csak igazán, mennyire elhagyta magát, ami régen nem volt jellemző rá, ám a sok borozgatás…
Megfogadta, hogy holnaptól megváltozik! Ismét edzeni fog, hogy visszanyerje ruganyosságát, javítson a reflexein. Ám mindenekelőtt egyre hangosabban korgó gyomrát veszi kezelésbe, és kipiheni a mai napot.
A vadászlakra emlékeztető, régi, kopott kalyiba ajtaja ásítva nyelte el a fáradt utazókat.
- Gyújtsatok világot! – mondta Gmorrot a goblinoknak, majd fáradt nyögéssel zuhant az egyetlen helységből álló faház közepén terpeszkedő asztal melletti padra.
- Igenis uram! Ahogy parancsolja, uram! – hajbókolt neki gúnyosan Bokbok, de teljesítette az öreg kérését, miközben Gibbur nagy zajjal söpörte le az asztalról a kacatokat, hogy helyet adjon a készülő vacsorának, aztán az idős pap tarisznyájával kezdett szemezni, alamizsnára számítván eddigi szolgálataiért.
- Na végre! – szusszantotta ki magából Rurik, és nagy lendülettel öntött bort szomjazó torkába, a hátizsákjából előkerült üvegből. Mozdulatát hárman követték tekintetükkel. Bokbok hangosan csapott egy formáját vesztett rézpohárkát valahonnan a harcos elé. Így láttak neki a szerény vacsorának, mely az apó részéről barna kenyérből, sajtból és almából áll, míg Rurik szárított húst csomagolt elő, csípőspaprikával. A két goblin látványosan csorgatta nyálát előttük.
- Húúú, de száraz az a hús! Mi lenne, ha szaftosra rágcsálnám neked? – érdeklődött Bokbok.
A harcos a zöldesszürke bőrű kérdezőre meredt. A gyertyafényben kigúvadt szemmel rá bámuló, kuszáltan hegyes fogazatú, nagy és oldalra elálló fülekkel rendelkező lény sem az étvágyának, sem szépérzékének nem tett jót. Bokbok bal fülét rézkarikák díszítették, a jobbikat pedig apró csontocskával lyuggatta át, fejét pedig haj helyett kosz tarkította. Az asztalon klimpírozó ujjainak repedezett körme karistolta a fület, kézfejéről piszkosfehér ábra futott a könyöke felé. A mellette ülő cimborája sem volt építő látvány nagy orrával, bármilyen irányba fordítható füleivel, foghíjas vigyorával, de neki legalább volt némi haj a fején, amire színes gyöngyöket húzott, nyakában pedig egy kis erszény lógott, néhány fog társaságában. Mellkasán neki is volt egy valaha fehérrel felrajzolt jel, de mintája eltért a társáétól.
- Inkább teszek rá csigát. – válaszolta Rurik, majd módszeres falatozásba kezdett, látványosan kiélvezve minden falatot, és a két mitugrász éhes tekintetét.
- Ettől akár fel is fordulhatunk! Bezzeg a házunk jól jön éjszakára!
- Ne rikácsoljatok már annyit! – szólt közbe Gmorrot apó – Nem készültünk nagyobb létszámra, de szívesen megosztom veled étkem, ha azzal is csöndben tudhatlak végre – azzal egy almát nyújtott felé.
A goblin olyan fejet vágott, mint akit hasba vágtak, és sértődötten ugrott le a padról.
- Meg akarsz mérgezni, öreg? Minek nézel te engem? – zsörtölődött. - Na jó, Gibbur, toljuk gyomorba a tegnapi nyulat!
Mire mindenki elfogyasztotta a kedvére valót, Ruriknak már majd leragadt a szeme. Levetette magát a lak jobb oldalához húzott ágy egyikére, a két mitugrász pedig a velük szemben álló ágyon húzta meg magát. A harcos maga mellé fektette harci fejszéjét, kibújt sodronyingéből, és lehúzta lábáról a viseletes utazócsizmáját.
- Hatujjú, megboldogult atyámra! Ez borzalmas! – sipákolt Bokbok - Mit tartasz a lábbelidben, halat?
- Elhallgass, vagy a fejedre húzom! – morogta Rurik. – Te a fejed búbjáig bűzlesz! Ha vízhez érünk, belé hajítalak, hogy csak nyekkensz! Szavad ne halljam reggelig! Vagy inkább akkor se!
- Oltsátok el a fényt! – mondta Gmorrot.
- Igenis uram! Ahogy parancsolja, uram!
- És eszetekbe se jusson meglopni még egyszer!
Tán a friss erdei levegő, tán a kalandos út ígérete miatt, Rurik korán ébredt. A nap csak nem rég válthatott vörösből aranylóba. A harcos csendesen felült. Gmorrot apó egyenletesen szuszogott mellette, a goblinok viszont nem voltak sehol.
Legalább nyugtom lesz egy darabig, míg vissza nem jönnek. – gondolta a harcos, és fegyverével halkan kilopakodott a faházból. Mélyen beszívta a lombhullató erdő illatát, aztán keresett a közelben egy kis tisztást, ahol nekiállt gyakorolni.
Bárdjával először csak kisebbeket lendítve melegített be, majd egyre komolyabb forgásokat, hárítást és támadást végzett. Egyre nagyobb lendületű csapásokat osztott láthatatlan ellenfeleinek, míg végül sajátos mozdulatokkal csapott le néhány alacsony, elszáradt ágat a közeli fákról. Mikor úgy érezte, minden izmát megdolgozta már, pördült egyet, és a forgás lendületének erejével, felszabadultan kiáltva elhajította fegyverét. Az pörögve hasította a levegőt, majd a harcostól úgy húszlépésnyi távolságban álló vadgesztenyefa közepébe csapódott.
Rurik jólesőt szusszant, majd a földre döntötte a fentről rázuhanó test.
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – III. fejezet, hatodik szakasz
Alep Ibn Vadzsr megdermedt.
A szőke, hosszú hajú lány szinte hangtalan bukkant fel az úton. Keble fel s alá hullámzott, nem feledve még a futás ritmikáját, arcába libbenő hajában, pedig néhány vörösbe váltó falevél kapaszkodott. A lány kíváncsi tekintete, és az idegen burnusza mögül elővillanó, szinte fekete szeme összekapaszkodott.
- Hogy lehet valaki ily kecses, mint a gazella, sudár, mint a szél által hajlított Shokolon fa, és csendes, mint a vipera? – kérdezte magában Alep. – És ezek a szemek! Sehol sem láttam ehhez foghatót a népem között, pedig nagy a birodalom.
- Milyen különös öltözet? Vajon honnan érkezett az idegen? - kergették egymást a lány gondolatai, a pillanatba dermedve. - Milyen lehet az arca, s mi végre rejti azt? Csúf tán, vagy beteg? Nem hiszem, hisz tekintete metsző, mint a téli szél a szirteken…
A két mozdulatlan alak, bár tekintetük továbbra is fogva tartotta a másikat, egyszerre fordította fejét kissé az emelkedő felé, ahonnan egyre közeledő csörtetés zaja hallatszott.
- Szetke! Tudom, hogy itt vagy! Úgyis elkaplak! Érzem az illatod, mint a farkas! Olyan éhes is vagyok már!
A szólított lány végül a fák között felé igyekvő fiú felé lesett. Mire az egy pillanattal később felbukkant a domboldalba olvadt, kopár szikla mögül, a fekete ruhás alak semmivé foszlott, mintha nem is létezett volna.
Vajon valóban járt itt valaki?
Nem volt ideje előrébb lépni, hogy megnézze, van-e nyoma az iménti látomásnak, mert a fiú lerohanta. Szetke még a sötét szempár hatása alatt volt, így nem tudott védekezni, és a falubéli az ifjonti hevének teljes lendületével, nevetve, az egyre gyarapodó avarra hemperedett vele.
- Nahát, milyen fancsali képet vágsz! Nem gondoltad volna, hogy utolérlek, mi?
A lány a fölé tornyosuló fiú kipirult arcába nézett, és csak akkor tért magához, mikor a siheder megpróbálta megcsókolni. Egyetlen fordulattal legurította magáról a megszeppent ifjút.
- Ugyan! Senki sem tud utolérni, ha én nem akarom. – jelentette ki – Hűtsd le magad! Tőlem ugyan nem kapsz csókot! Lopj inkább a vörös Fannytól, ő aztán senkinek sem fukarkodik vele!
Mire a kikosarazott fiú feltápászkodott, az eddig kergetett barna szoknya az út kanyarába veszett.
Küldetésem titkos, nem láthat meg senki! Ez a bűvtekintetű leány mégis észrevett, sőt, ő lepett meg engem! Hogyan is fordulhatott ez elő velem? Nem lankadhat a figyelmem! Még szerencse, hogy az a kölyök nem látott meg. Bár ő egy dzsinnek is nekiszaladt volna.
Közben lábaim alatt robog az erdő. Jó érzés vadászként, nesztelen szaladni. Kiváltképp, hogy érzem is a prédát. Rurik már közel lehet. Nagyon közel. Egyre erősebben lüktet a bal csuklómba vésett jel.
Az áruló Jainda bosszúja által szított nagy összecsapás után, amit csak a Fényes tekintetűnek köszönhetően éltünk túl. Aznap vérünket adtuk az idegen harcossal a félszemű testfestőnek, Abu Dzsamil Hasszánnak, aki belekeverte azt a fájdalmas rajzolatnak földszín festékébe, hogy a köteléket jelentő mintázatot örökre bőrünkbe vésse. Ezzel pecsételtük meg fogadalmunkat Rurikkal, mivel akkor az életünket köszönhettük egymásnak. Ez a jel vezet el most hozzá.
Nagyon remélem, sikerül vérontás nélkül megszereznem a talizmánt, s nem kell átkot vonnom saját fejemre azzal, hogy megszegek egy régi fogadalmat.
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – III. fejezet, ötödik szakasz
Rurik hiába hallgatózott, csönd vette körül, fullasztó csönd.
Légzése lecsillapodott, és már épp állt volna fel, hogy összeszedje magát, amikor messze tőle motoszkára lett figyelmes. Mintha sutyorgást fújt volna felé az erdei szellő, majd egy nyögést. A harcos épp megint kieresztette volna a hangját, hogy az öreg után kiáltson, de torkán akadt a lélegzete.
- Ne vágjuk le inkább? – hallatszott halkan egy nyekergő hang.
- Azzal az életlen vacakkal? Dísznek is használhatatlan, nem hogy aprításra! Ezzel aztán metélhetnéd reggelig. – válaszolt a sötétből egy vékonyka hang a kérdezőnek.
- Ha ennyire tudálékos az a tök fejed, mondj jobbat!
- Ne óbégass már! Még S’hinish megint előkecmereg a földből!
- Az aztán nem! Hallod, mekkora csend van? Elkapta a melákot, és most emésztődik vele az a naaagy büdös bele. Remélem, nem kell sokat várnunk, hogy a balga utazó holmijait kiköpje. Alig várom!
Rurik igyekezett legyűrni döbbenetét, és óvatosan feltápászkodott, majd a lehető legcsendesebben elindult a hang irányába. Igyekezett zajtalanul mozogni, ami a sötétben nem volt könnyű. Nem tudta, kik folytatják az elmés társalgást, de sejtette, hogy arra találja Gmorrot apót is. Bárdja megnyugtatóan simult a tenyerébe, jelezvén, készen áll, ha úgy adódik.
- Alig várod, alig várod! Mohó vagy! Egyszer ebbe fogsz kimúlani! Most sem vagy képes elengedni azt a nyavajás gyűrűt!
- Neki már úgysem kell, S’hinishnek meg kicsi lenne a kacsójára! – mondta a nyekergő hang tulajdonosa, majd elröhögték magukat.
A harcos ennek köszönhette, hogy a talpa alatt megroppanó gally nem árulta el közeledtét, és a fák között beszűrődő holdfénynél végre megpillanthatta a hang gazdáit.
A két lény a derekáig érhetett. Vékonyka testüket mindössze egy ágyékkötő fedte, és teljesen el voltak foglalva az előttük lévő problémával, hogy valami módot találjanak, a földön heverő alak utolsó vagyontárgyainak megszerzésére, mert annak csontos ujjáról nem akart lejönni egy gyűrű. Sötét bőrük színét Rurik nem tudta megállapítani, de a szagukat megérezte, és az bizony nem volt a legkellemesebb. Fejük aránytalanul nagy volt a testükhöz képest, kétoldalt pedig méretes hallószervek meredtek elő fül gyanánt. Gombaméretű szemük meg-meg csillant a hold fényében, ahogy ide-oda tekintgettek velük. Végtagjaikat kisebb-nagyobb dudorok, és sártól odaszáradt falevelek dekorálták, s vézna kezükkel legtöbbször babráltak valamit, mintha nem bírnák levezetni a mocorgási késztetésüket. Egyikük egy nagy kőtömbön ült, és Gmorrot apó tarisznyájának belsejét igyekezett behatóbban tanulmányozni, míg a másik egyre jobban izzadva csavargatta a karikát az öreg kezéről, s erőfeszítéseit komoly nyögésekkel szemléltette.
- Én azt mondom, mégiscsak lenyesem. Meguntam már a dolgot, a hasam is megkordult belé!
- Ha lenne egy csöppnyi velő a fejedben, visszamennél a melák csodaszép baltájáért. Azzal egy suhintással elintézhetnéd a dolgot. Azt biztosan nem falta be a faszörnyeteg. Csak túl gyáva vagy hozzá!
- Nem vagyok gyáva! Csak, ha itt hagyom, te biztos ellopod valahogy!
- Minek nekem az, mikor itt van ez? – kérdezte a gyanúsított a tarisznyára bökve orrával, majd egy fülig vigyor kíséretében azt mondta.
- Na jó, megkíméllek a vesződéstől, látom, nélkülem itt pusztulnál éhen. – válaszolt neki a társa vigyorogva, és felé dobott valamit. - Nesze, itt az öreg bicskája, ez biztosan jobb, mint a te vacakod!
- AZT MÁR NEM! – hallatszott egy bődülés egész közelről, és egy megtermett sziluett vált ki a fák közül.
- Áááááááá! – sivították az apró termetűek, és nagyot ugrottak ijedtükben.
- A melák! – nyüszítette az egyikük.
- Még, hogy emésztődik! – kiáltotta a másik.
- Megállni! – dörrent rájuk Rurik, hogy megelőzze a pánikszerű távozást az öreg holmijaival.
A meglepett lényeket szemmel tartva az öreghez lépett, és a hátára fordította. Gmorrot apó jókora dudorral a fején zuhant eszméletlenségbe, de nem látszott rajta egyéb sérülés.
A tarisznyás ekkor felkapta a husángját, és harciasan megvetette a lábát.
- Mi az, Bokbok? Csak nem ijedtél meg? – kezdte társától, majd nagyot nyelt az egyre nagyobb szemekkel rámeredő harcos láttán. Saját hangjából merítve erőt hozzátette:
- Hisz, ő csak egyedül van, mi meg ketten!
- Mi a manó? – nyögte végül ki a harcos, és nem tudta eldönteni, hogy a komikus jeleneten nevessen, vagy meghagyja még egy kicsit döbbent állapotát.
- Nem manó! Kikérem magamnak! Goblin! Méghozzá erdei! – húzta ki magát büszkén.
- Naja! – ugrott mellé harciasan Bokbok, egy görbenyelű lándzsát tartva kissé remegő kezében. - És kétszer annyi fegyverünk is van! Addig még tudok számolni! Sőt…
- Bezony! És kétszerannyi fogazatunk is! Bár nekem tegnap egy kiesett, amikor….
- Csendet! – mordult rájuk Rurik, miközben felegyenesedett az öreg mellől. – Mindent letenni! MOST!
- A tarisznyám akarod? Hogyisne? Megbuggyant fejedben a lé? Szerezz magadnak másikat! Ezt úgysem bírnád a tohonya testedre szuszakolni!
A zsoldos nem jutott szóhoz ekkora pimaszság hallatán.
- Jól mondod, Gibbur! Sőt, inkább te tedd le azt a bárdot! Még megvágod vele magad, azt meg csak nem akarhatod, nem igaz?
- Hogy az a Szárnyas Burburikon… - kezdte kiereszteni a hangját Rurik.
- Muszáj kiabálni? – vágott közbe Bokbok. – Kit akarsz még idecsődíteni? Nem csak S’hinish él ám errefelé!
- Elhallgatnátok végre? – adta meg magát a harcos, mert látta, hogy szópárbajban képtelen legyőzni a két vakarcsot. – Ha visszaadjátok Gmorrot apó holmijait, nem aprítalak fel titeket két szempillantás múlva, ahogy elfogy a türelmem!
- Visszaadni? Minek? Neki már nem kell. – bökött az öregre Gibbur.
- Különben is, halála előtt nekünk adta! – lódította a másik goblin.
Az öreg ekkor megmoccant és felnyögött.
- Nektek adta? A halála előtt? – formálta a szavakat lassan Rurik - Ne bosszantsatok fel!
- Persze, csak, hogy vigyázzunk rá, ha mégsem halna meg… - helyesbített Bokbok.
- Rurik… - hallatszott az egyre inkább magához térő öreg felől. – Te leálltál vitatkozni két goblinnal?
A zsoldos meglepetten pillantott a szakállába vigyorgó, idős papra.
- Látom, te aztán jól elintézted a fehérszakállút! – morrant társára Gibbur - Még ennyit sem lehet rád bízni…
- Na jó! – szólt Gmorrot apó. – Akkor most kérek vissza mindent, amit elcsentetek!
- Már miért tennénk? – kezdte rá Gibbur, de Enaard papja hamar beléfojtotta a szót.
- Mert most már nem vagytok kétszer annyian!
A két goblin újraszámolta a létszámot, és elbizonytalanodott.
- Sőt, mi kétszer akkorák vagyunk! – tette hozzá az öreg, és most már nem rejtegette mosolyát.
A vékonyabb hangú apróság, az idős ember lábai elé dobta a tarisznyát, és azt mondta:
- Hát jó, akkor innentől cipeld te!
Rurik csak nézett.
- Bokbok, kérem a lándzsádat! – jött a következő utasítás. - Ha már ilyen ügyetlen vagy, legalább ebben tedd magad hasznossá!
Miután rendeződött a helyzet, és alább hagytak a harci kedélyek, Rurik eltette a csatabárdját.
- Inkább abban segítsetek, hogyan jutunk el végre a közelben álló kunyhóba! Ha ilyen nyugodtan ücsörögtetek itt, bizonyára ismeritek a környéket. – vezette tovább a beszédet a pap.
- Háááát….
- Elővegyem a bárdomat? – kérdezte a harcos, és nyomatékosításként összevonta a szemöldökét, ami a legkevésbé sem látszott az éppen felhővel takart hold fénye nélkül.
- Öööö… nem vihetünk oda titeket... Laknak benne. – jelentette ki Gibbur.
- Kicsodák?
- Hát…. ööö… két goblin. – mondta Bokbok. – De nagyon félelmetesek ám! – tette hozzá gyorsan.
Rurik nagy sóhajtással dörzsölte meg fáradt szemeit, és mivel már nagyon vágyott egy kiadós alvásra, s hogy megtöltse valamivel a hasát, egyre nagyobbakat szuszogott. Úgy érezte, nő benne a késztetés, hogy miszlikbe aprítsa a két tudálékost.
- Nem hiszem én azt! – vágta rá az öreg. – Én úgy hallottam, nagyon barátságosak. Hiszen ki tudna mesélni a hőstetteikről, ha mindenkit lemészárolnak, nem igaz? – nyomta meg a mondat végét.
- Van észjárás abban, amit mondasz, apó! – húzta el a száját Bokbok.
- Akkor mire várunk még? – morrant rájuk Rurik.
A kis csapat elindult, hogy a két szószátyár goblin vezetésével eljussanak végre a régi kunyhóhoz. A kicsiny tisztástól egyre távolodtak a szinte folyamatosan sipákoló hangok.
- Remélem, nem vezetsz bele megint a nyúlcsapdádba, Bokbok.
- Miért tenném? Na jó, legutóbb unatkoztam…
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – III. fejezet, negyedik szakasz
Minden úgy történt, ahogy Azyr előre elmondta. A folyónál ott várt rájuk egy zsoldos egy hosszú ősz szakállú öregemberrel. A vénség feketészöld, csaknem bocskoráig érő köpönyeget viselt, melynek csuklyáját a fejére hajtotta. Homlokát különös rajzolat borította, melyet félig eltakart a csuklya, de a jellegzetes tetoválás így is jól látszott bozontos szemöldöke felett.
Rurik magához vett élelmet, itókát több napra és egy posztótakarót, hogy az egyre hűvösödő éjszakák kellemetlenségével dacolni tudjon. A lovát kénytelen volt hátrahagyni és annak nyergébe immár az öreget kísérő zsoldos szállt. Azyr meghagyta barátjának, hogy miután visszatér küldetéséről, menjen utánuk az erődbe. Búcsút vettek egymástól, s azután elváltak útjaik. Azyr folytatta csapatával a menetelést észak felé, az öreg pedig a folyó mellett vezette Rurikot nyugati irányban. Hamarosan a folyó keskeny, kanyargós, zubogó patakká változott, majd végül azt is maguk mögött hagyták. Két gerinc között húzódó hosszú völgykatlanban haladtak, a sűrű rengeteg addigra teljesen körbefonta őket.
Rurik egyre csak zsörtölődött magában. Gmorrot apó minden felmenőjét végigvette már gondolataiban és külön-külön saját egyéni áldásokat osztogatott rájuk.
– Hogy az a Szárnyas Burburikon! Otthon feküdhetnék a tűz mellett, a legjobb artharoszi borocskával. Talán még valami fehérnépet is szerezhettem volna. Akkor nem csapkodna az arcomba ennek az elátkozott erdőnek mind ahány tüskés ága és boga csak van, minden lépésnél. Lépés?! Hiszen csak botorkálunk órák óta. Ez a vén bolond sohasem fárad el? Hová a hetedhét kénköves pokolba megyünk? Én magam is valami bolond lehetek, hogy meglett koromra efféle kalandba keverem magamat. Ha már így van, legalább valami ösvényt követnénk ehelyett a…arrrgh - mérgében felnyögött, majd félrehajtott egy újabb ágat az arca elől.
Gmorrot, az öreg, köpönyegét összefogva, kissé hajlott háttal fúrta az utat a nagytermetű harcos előtt. Apró lépésekkel, de határozottan diktálta az iramot. Rurik csetlő-botló léptekkel követte, kerülgetve a köveket és a bokrokat, nem az efféle terephez volt szokva. Ösztönösen kerülte azokat a helyeket, ahol korlátozva érezte mozgásszabadságát. Miután a folyócska völgyét maguk mögött hagyták, az öreg letért az ösvényről és bevágott a sűrűbe. Az erdő pedig nem kegyelmezett, egyre csak sűrűbb lett.
Hosszú hallgatás után a harcos szólalt meg elsőnek:
- Mondd csak, öregapám, nem gondolod, hogy táborhelyet kellene találnunk? Valami tisztást, vagy affélét…
Az öreg megtorpant és végigsimította hosszú, ősz szakállát, miközben beleszimatolt a levegőbe. Rurik egészen beérte ez alatt és ő is megállt egy pillanatra. Végre fel tudott teljesen egyenesedni, bár egy faág a fejéhez ért s a falevelek belelógtak a homlokába.
- Pontosan ettől tartok, fiam! Az éjszaka lassan elér bennünket, most még nem engedhetjük meg magunknak a pihenőt! – körbetekintett, úgy fürkészte az erdőt, mint ahogy a hadvezér ütközet előtt a csatamezőn felsorakozott sereget. Rurik is követte tekintetét, de csak girbe-gurba törzsű fákat látott maguk körül, és a sűrű aljnövényzettől amúgy is csak néhányszor tízlépésnyire lehetett ellátni. A háta mögé nézett, talán kelet felé, amerről átvágták az utat maguknak. Arrafelé még nagyobb volt a homály, már a sarkukban volt az éjszaka.
Az öreg folytatta:
- Nemsokára emelkedőhöz érünk, talán van még egy óránk, mielőtt teljes lesz a sötétség. Feljebb a hegy északnyugati oldalán van egy kunyhó, régen jártam ott, már nagyon régen, de most is ott kell lennie. Talán ez az egy óra elég, hogy elérjük azt a helyet. Ott fogjuk tölteni az éjszakát.
- Őszintén remélem, hogy nem téved, és tudja, hogy merre tartunk. – így csendültek Rurik aggodalmas gondolatai. – Kénytelen vagyok rábízni magam. Már egy kis ligetben is el tudnék tévedni ennyi bolyongás után.
A vénséges Gmorrot enyhe balfordulattal továbbindult. Rurik pedig követte. Eszébe jutott a fizetség, ezzel próbálta lelkesíteni, és megemberelni magát. Ha mindez véget ér majd, bőséges jutalmából telik édes borra, nőre, és a legtágasabb szobát, a legpuhább fekhellyel fogja kibérelni a legnevesebb fogadóban.
A hűvös sötétség előbb érte utol őket, mint gondolták. Az erdő mostanra rideg és teljesen barátságtalan közeg lett Rurik számára. Csend volt körülöttük, csak a saját neszeiket hallották, ahogy susogott az avar, és ahogy megroppantak az ágak lépteik alatt. Szinte teljes homályban botorkáltak és a harcos nem értette, hogy az öreg hogyan tudja még egyáltalán követni az általa kijelölt útirányt. Ő már teljesen elveszítette tájékozódását, csak botladozott, hol egy gyökérbe, hol egy nagyobb kődarabba rúgott bele csendes szitkokat szórva. A harcosnak víziói támadtak. Akképpen kezdte érezni, hogy a növényzet bele-belekapaszkodik karjaiba, lábaiba, hogy előrejutását megakadályozza, mintha alvilági lények göcsörtös, karmos ujjaikkal próbálnák marasztalni. Minden erejét összeszedve igyekezett előre. A vénember nem hallhatta, amint Rurik szinte magában káromkodik. A harcos már ahhoz is fáradt volt, hogy hangot adjon nemtetszésének. Nem csak, hogy fáradt volt a sok hajlongástól és a folyamatos emelkedőtől, hanem már az éhség is gyötörte. Alig várta, hogy megérkezzenek a kunyhóhoz, aminek létezését már-már kezdte kétségbe vonni.
Szédülni kezdett, és marta a gyomrát az éhség. Csak még egy lépés, csak még egy és még egy. Mintha ólomcsizmában járna. Már alig tudott mozdulni.
És ekkor, amint épp testsúlyát próbálta áthelyezni, valami megmarkolta a bokáját. Felkiáltott, mert már nem is csak a bokáján érezte a szorítást, hanem az egész lábszárán. A jobb lábát, nem bírta előremozdítani.
Zizegő és susogó hangokat hallott maga mögött., majd egy fuvallatot érzett hátulról. Borzongás futott végig a hátán, fáradt kábultságából egy csapásra kijózanodott és ösztönösen a hátára szíjazott csatabárdjáért nyúlt.
Ekkor a karját és a testét valami megcsapta oldalról. Erős ütés volt, kis híján elvesztette az egyensúlyát, de a még mozgatható lábával ki tudta támasztani magát. Ágak és falevelek csapódtak az arcába. Rurik harciasan felüvöltött. Valami teljesen körbefonta a jobb lábát, de ennek ellenére tudott egy fél fordulatot tenni. Már kezében volt a fegyvere, próbálta felfogni, hogy mi támadhatott rá, de a szinte teljes sötétségben alig látott valamit. Közvetlenül mellette különös, hosszú, mély tónusú morgó hangot hallatott valami, mintha egy hordó mélyéről szót volna. Meleg, áporodott levegő árasztotta el a harcos arcát, megtelt vele az orra és a szája. Öklendezni kezdett a bűztől. Olyan szaga volt, mint egy poshadt ingoványban rothadó fatörzsnek.
Ekkor Rurik már látott annyit, hogy ki tudta venni a közelében tornyosuló alakot. A lény mintegy két méterre magasodott mögötte. Nyitott pofájában arasznyi hegyes fogak meredtek görbén, mint számtalan amorf tövis. Rettenetes száját akkorára tátotta, hogy egészben lenyelhetett volna akár egy vaddisznót is. Testét mindenütt falevelek borították, két hatalmas csápja, mint két fatörzs; az egyikkel tartotta Rurik jobb lábát, a másikat ismét támadásra emelte. A harcos látta, hogy valahogyan a földből mászhatott elő, testének egy része még most is eltűnt a talajban. Vagy talán sűrű bokornak álcázva magát lesett itt gyanútlan áldozatára.
- Gmorrot! – kiáltotta kétségbeesetten.
A csáp egy kidőlő fa erejével közeledett. Rurik megpróbált elhajolni, s közben félig vakon a homálytól csatabárdjával ő is hatalmasat suhintott maga elé. A csáp eltalálta, a szörnyű csapástól felnyögött. A láncing nem sokat segített, az ütés erejét alig tompította. Az egész oldala belesajdult, és a lábát is egyre inkább szorongatta a szörnyeteg. De a következő találatot Rurik vitte be. Fegyvere telibe kapta a lény bal „karját”. Falevelek kavarogtak, és apró ágacskák hullottak szerteszét, mint a pozdorja. A fatörzsszerű csáp megreccsent a bárd éle alatt. A szörny felbőgött, mintha valami óriás fújta volna meg tölgyfa méretű sípját. Rurik egész teste beleremegett a rettenetes üvöltésbe. A szörnyeteg testével láthatóan nehezen tudott helyet változtatni. Megpróbálta prédáját csápjaival körbefonni, hogy pofájához ránthassa, és tövisfogaival halálos sebet ejthessen rajta.
- Gmorrot, merre vagy? - üvöltötte a harcos, s egy újabb csapás elöl bukott le, majd ellentámadott. Ezúttal nem talált, csak a feje felett lógó ágakról szakította le a leveleket.
Ekkor taktikát váltott. A lábát fogva tartó csápra mérte következő ütését. Az iszonytató teremtmény ismét felhördült és a harcos épp, hogy csak elkerülte irtózatos erejű támadását. Rurik alig látott valamit, de a lábán béklyót képező csáp a homály ellenére könnyű célpont volt. Fegyvere éles reccsenés kíséretében borzalmas sebet ejtett rajta. A lény üvöltése közepette rögtön engedett a szorításán, a harcos végre megtudott mozdulni. Egy fordulatot próbált tenni, hogy előnyösebb testhelyzetet vehessen fel. A következő csapást kivédte valahogy, majd újra hatalmasat mért a csápra, amely ekkor teljesen elengedte a lábát. Rurik hátravetette magát.
A szörnyeteg tajtékzott, panaszosan üvöltött fahangján, a jobb csápja középen félig megtörve fityegett, miközben visszarántotta. Még megpróbálta egy utolsó ütéssel Rurikot becserkészni, de az már kézzel-lábbal tolta el magát a lénytől minél messzebbre.
Jó néhány lépést tett a sötétben, el a lassan elcsendesedő szörnytől.
Újfent teljes sötétség és némaság vette körül, már csak az éjszakai szél susogtatta halkan a lombokat felette. Megizzadt és a fagyos levegő megborzongatta tetőtől talpig. Karjához ért valami. Csak egy ártatlan ág volt, de egész testében megremegett. Ismét felkiáltott:
- Gmorrot! Gmorrot apó! Merre vagy? Miért nem válaszolsz?
Folytatjuk...
írta: Jeff
A Talizmán – III. fejezet, harmadik szakasz
Elle szaladt az erdőben. A szél borzolta hosszú szőke haját. Barna szoknyája már rég nem takarta kecses bokáját, de nem is zavarta a futásban. Vidáman, hogy ki tudta cselezni az udvarlóját, lebukott egy odvas fa mögé, és elbujt. Halk zihálását elnyomta a mögötte törtető zaja, ami egy vaddisznócsorda hangjával is felért volna. A fiú, akinek még a nevét sem tudta, pár méterre szaladt el mellette, de észre sem vette.
Szetke néven ismerték. Mindenki úgy gondolta, hogy ez csak egy gúnynév, ám amikor kicsi volt, így hívta az apja. Apja a szépek népéből származott, és már nagyon régen nem látta. A nagy háború óta senki sem látta az erdei népet, legalábbis itt, északon. Az anyja családjánál élt, akik befogadták, miután elárvult. Ennek már öt éve. Anyukáját egy különösen hideg tél vitte el. Szetke az elmúlt évben lett tizenhét éves, és keltette fel a férfiak érdeklődését. Ebben mandulavágású, zafírszín szemei, fiatal, karcsú alakja is segített. Apjától örökölte magasságát, ami még feltűnőbbé tette, valamint azt az egzotikus bájt, ami mostanában egyre izgalmasabb kalandokba keverte. A fiúk bármilyen butaságot megtettek a kedvéért, amit ő ki is használt. Többször verekedtek is miatta, egyszer valamelyik komolyabban is megsérült. Ő hálából ápolta a fiút, de mikor felépült, egy szó nélkül hagyta ott, fájóbb sebeket hagyva az ifjú szívében.
Ahogy elfutott az alkalmi udvarlója, lassan előbújt és az erdei út felé vette az irányt. Halkan tudott mozogni az erdőben, egy őzgida nem ütött volna nagyobb zajt. Mindig is szeretett az erdőben sétálni, vagy futni. Kiskorában sok bosszúságot okozott a környékbeli prémvadászoknak, hogy tönkretette a csapdájukat, de nem bírta látni a szenvedő állatokat. Sokszor keresték, ám soha nem bukkantak a nyomára, mert azokat ügyesen elrejtette. A környékbeliek az erdő szellemére vagy manókra gyanakodtak. Ez mindig megmosolyogtatta.
Ahogy kilépett az útra, észrevette a férfit. Az is észrevette őt, a szeme villanásából látta. Mégsem tett semmi fenyegetőt, pedig jókora kardja markolata kilátszott a válla mögül, és elkendőzött arca sem ígért túl sok jót. Más volt, mint az itten emberek. Izgalmas.
Folytatjuk...
írta: Maximus
A Talizmán – III. fejezet, második szakasz
A talizmán! A kezében volt, érezte a tapintását! – merült el a friss emlékekben Varryan.
Teljesen valósághű volt, akárcsak a felföldi döfése. Mindkét arcot jól eszébe véste, hiszen ők birtokolják most a talizmánt. A talizmánt, melyet oly régóta keres, és ami hozzásegíti Shagym következő tekercséhez. A legendás hét tekercsből már ötöt magáénak tudhatott biztonságban.
Mennyi kutatómunkával töltött év telt el azóta, hogy először megtudta a valóságot Shagymról, az egyik legnagyobb idéző mágusról. Persze, az akadémián nem árulnak el mindent a beképzelt vagy épp túl becsvágyó tanoncoknak, és később, miután mindenki tehetsége szerint szakosodik a speciális mágus iskolák mellett elkötelezve magát, sem ad át mindent az iskola a leendő varázstudónak. Csak akiben ott buzog a kíváncsiság, és a mélyről jövő tudásvágy, ami mellé kitartás, és hatalmas türelem párosul, az kerülhet oly titkos információk birtokába, mely egyben elismert, komoly hatalmat adhat. Hatalmat az emberek, a szörnyek, vagy akár a sokak által félt démonok felett, az idő és tán az Életfonál felett is, mely biz könnyedén szakad, ha meggondolatlanul használja valaki a misztikus erőket.
Shagymnak mindez majdnem sikerült is, ám valami miatt mégis elbukott. Legalábbis a történet iskolákban oktatott variációja szerint, Shagym olyan idéző mágus volt, aki nem határozta el magát a jónak nevezett oldal mellett, de nem hagyta magát befolyásolni a gonosz hatalmak által sem. Keze alatt életre kelt a föld, mely démoni hátast vajúdott neki, befolyásolta a tüzet, és az időjárást, lelkeket húzott vissza a túlvilágról, hogy ismeretlen tudást szerezzen tőlük, és elementálok esszenciájából merített. Tudása teljében megkísértette végzetét a fényesség entitásainak megidézésével is, és az alvilág undormányos lényeinek e világra való átrántásával is, ám mindvégig képes volt megőrizni a semlegességét, és elméjének épségét is.
Egy nap, álmában iszonytató látomása támadt, aminek hatására hat mágikus tekercsbe akarta zárni örökül a felsőbb erők megidézésének és irányításának tudását. Ám amikor az utolsó előtti pergamenbe égette a formulát, az ehhez segítségül hívott démoni kreatúra valahogy kitört a körből, és magával ragadta őt a tekercsével együtt. Így végezte hát Shagym, és senki nem tudja, hol rejtette el tudásának lenyomatát a nagy mágus.
Ez persze csak a hivatalos verzió, ami azt példázta, hogy jobb nem felpiszkálni a leghatalmasabb erőket, mert azokat senki sem képes szolgálatába állítani, s ím, még a legnagyobb is rajtavesztett. Eszerint el sem készült mindegyik tudásőriző lap, azaz lezárt, halott ügy lett belőle, amivel nem is érdemes foglalkoznia senkinek.
Ám az igazság az, hogy a félelmetesen valósnak tetsző vízió után Shagym hét mágikus tekercsre jegyezte fel tudását, amiket gondosan elszórt a világban, mindegyiket megfelelő őrizőkre bízva, majd az utolsó biztonságba helyezése után pontosan hét nappal nyomtalanul eltűnt. Még az esszencia lenyomata is eltűnt a világból. Lelkével nem sikerült egyetlen médiumnak, vagy idéző mágusnak sem kapcsolatot találnia, leszámítva persze a szélhámosokat, akik jó pénzért árulták a transzban rajzolt, elveszett lapokhoz vezető térképeket, míg utol nem érte őket, a végzetes kalandba küldött, ám azt valahogy mégis túlélő kincsvadászok bosszúja.
Ezt persze csak igen kevesen tudták, és azok is meglehetőst titkolták. Varryannak sikerült a hosszú évek során kialakított kapcsolatai, no meg adósai, pénze és szolgáltatásai révén megismernie a hét tekercs őrizőit. Leginkább tapasztalt, és kellően motivált, vakmerő kalandorokat bérelt fel, hogy elhozzák neki Shagym feljegyzéseinek darabjait, ám olykor kénytelen volt személyesen is megjelenni a kavarodásban, hogy végül birtokba vehesse a keresett mágikus pergameneket.
Cordun Rendjétől máig a bal hóna alatt, hajlatába fúródva őriz egy nyílhegyet, mely azóta eltávolíthatatlannak bizonyult, és bár csekély mértékben, ám folyamatosan szívja belőle a mágikus esszenciát. Xamar amazon leányai kaszabolták össze a tőrvető izomkolosszust, Quardicsot, aki előtte már megszerezte a mágusnak Vellinor Lovagjaitól a második tekercset. Élete egy hajszálon múlott, és Varryan csak úgy tudta megmenteni, hogy testvérlelket idézett belé, aki addig e világon tartotta, míg kellőképp megerősödött. A heges testű Quardics tudja, mivel tartozik megmentőjének, és azóta ő Varryan csendes, ám erős jobb keze.
Mikor pártfogoltja rájött a negyedik lap hollétére, Zroaz sötét praktikákat űző mágusai közé küldte őt, hat társával együtt, akik közül csak ő tért vissza sikerrel. Ugyan a gyógyító papjuk, Sholodrion is visszatért, ám azt az állapotot nem nevezték sikeresnek, és ismét megölték az utánuk küldött, bosszúszomjas feltámasztottat.
Varryan hónapokkal később jött rá, hogy Eynlas fagynővérei rejtik a hiányzó három lap egyikét, majd tavaszra kinyomozta, hogy a Turkuen testvériségnél kell keresnie a hatodik oldalt, míg az utolsót a Láthatatlan kolostor papnői őrzik.
Fogalma sem volt arról, merre találja ezen őrizőket, de annyit sikerült megtudnia, hogy a Láthatatlan kolostor valahol Strondin városától északra rejtezik, és észleléséhez egy talizmán szükségeltetik. Ez a bizonyos talizmán maga is védett az őt varázslattal kereső tekintetek elől, ám ha tulajdonost cserél egy pillanatra is, finom rezgést kelt a világ mágikus szövedékén, s mint pók a hálójával, érzékelhetővé válik egy vízbemerülésnyi időre annak, akik tudják, mely szálat kell figyelmezniük.
Egy ilyen alkalommal észlelte Varryan a talizmán keltette finom mágikus fodrot. A rezdülés egy seregeket felemésztő összecsapás helyszínéről jelzett, ám annyi lélek veszett oda akkor, hogy esszenciájuk a harcoló felek mágikus csapásaival keveredve hamar elkavarta az erőteljes jelzést is. Bár a medaliont újfent birtokló harcos képe felvillant egy pillanatra, évekig nem akadt a nyomára, így tovább próbálkozott a fagynővérekkel és a Turkuen Testvériséggel.
Úgy egy hónappal ezelőtt aztán ismét jelzést kapott a talizmántól. Egy széles, napsütötte erdei úton találkozott össze a zsoldos egy utazó árussal, aki megszemlélésre kérte tőle a szemfüles módon kifigyelt, nyakban hordott portékát, ám az őszülő szakállú harcos, tekintetét a távoli horizontba fúrva elmerengett, és végül nem tette vagyonná a medalionját.
Sajnos Varryan nem tudta pontosan beazonosítani a találkozó helyét, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy csapatának megmaradt tagjait, köztük Quardicsot is, kimenekítse az időközben meglelt Turkuen Testvériség mindent elemésztő, lángoló csapdájából. A borzalmas sebekbe a három túlélő közül Noable végül belehalt, míg Varryan lábát eleven tűzkígyó perzselte meg, melynek emlékétől ismét bizsergés járta át a kiszáradt bokáját, amin csak a gyors mágikus beavatkozás segített, különben már nem volna képes lábra állni.
Három napja viszont újabb rezdülést érzékelt, midőn az éjszaka folyamán megpróbálta egy csuklyába rejtett arcú alak megszerezni magának a talizmánt. Neki, azaz Zunniennek köszönhetően tudta meg, hogy a medalion jelenlegi birtokosa legutóbb Cremor városában, a Daloló Goblin nevű fogadóban tartózkodott, ami nem is volt messze a hosszú kutató munkájának gyümölcseit szüretelgető varázstudótól...
Varryan egy nagy kalitkához lépett, és annak egykedvűen ücsörgő lakójáért nyúlt. Óvatosan fogta meg a vércsét, majd halkan duruzsolni kezdett neki. Persze, nem azért, hogy megnyugtassa. Mágikus formulát mormogott, miközben egyik fiókjából ládikát húzott elő. A dobozka apró ékköveket rejtett. Ezek közül egy áttetszőt csippentett ujjai közé, és a varázslat végére érve, finoman a madár szemei közé nyomta azt.
- Így ni, ezzel meg is volnánk, drágaságom! – mondta neki gyengéden, majd kiröptette a katedrálüveggel díszített ablakából.
- Keresd meg nekem a talizmánt birtokló zsoldost, és felföldi cimboráját! – kiáltott utána. - Hamarosan találkozóm lesz velük...
Folytatjuk...
írta: Adim
A Talizmán – III. fejezet, első szakasz
A Magasságos és Egyetlen Istenre! Ez az északi fehérbőrű népség minden alkalommal csak bosszantani tud! Hát nem jöhet erre a magamfajta anélkül, hogy ne próbálják meg kirabolni? Tisztességes embernek tartom magam, akitől nincs messze az alamizsna adása, még ha oly szűkösek is a készletei, mint nekem.
És még akkor is, miután lefegyvereztem a rablót, és ráparancsoltam, hogy kotródjon, még volt mersze rám lőni a nyilával? Így nem csak az egyik ujját, hanem az életét is elvesztette, én meg a lovamat. Mert még lőni sem tud. Korcs banda, nem tudom, mi lesz velük, ha egyszer a népem összefog, és elindul északnak…
Ennek persze nincsenek még kitéve. Hacsak meg nem szerzem a medált a kánomnak. Állítólag varázslat búvik benne, de én tudom, hogy a Nagy Alimgat Iccamlat király koronájának legfőbb dísze volt. A jóslat szerint, amelyik tisztavérű megszerzi, az egyesítheti a törzseket, és népünk újra nagy és egy lesz. Én nem hiszek a jóslatokban, de a kánom jó politikus, én pedig örülnék neki, ha a medál segítségével ő nagykán lenne, és kicsit nyugodtabb lenne az életünk. Talán.
Így most, a tűz mellett heverve a csillagokat bámulom, az éhségemet frissensült lóhússal ütöttem el. A sivatag megtanítja az embert arra, hogy semmit ne pocsékoljon el. A csillagok pontosan ugyanolyan fényesek, mint otthon. A tudósok szerint az ember élete meg van írva a csillagokban, csak tudni kell kiolvasni. Vajon rólam mi vagyon írva?
Folytatjuk...
írta: Maximus
A Talizmán - II. fejezet, harmadik szakasz
Alkonyodott.
Rurik Azyrral az oldalán egykedvűen lovagolt, mögöttük kettesével Azyr parancsnoksága alatt mintegy húsz lovas katona követte őket, sisakjukon és sodronyingükön meg-megcsillant a lenyugvó nap fénye. Az egyikük egy zászlót cipelt, amelyen Cremor várának címere volt látható a három toronnyal és a karddal. Rurikot és Azyrt hatalmas termetükről már messziről meg lehetett különböztetni, bár fiatalabb koruk ellenére a többi katona sem volt éppen vékonydongájú legény. Ez volt a negyedik nap, mióta elhagyták a várost.
Hosszú percek óta senki sem szólalt meg, csak a lovak patái klappogtak halkan, és a csapatot körbeölelő erdő hallatta neszeit. Rurik pedig azon tűnődött, hogy bár egy jó ideje él már a vidéken, ezen az ösvényen még sosem járt, amit épp tapostak. A nyugati kapun hagyták el Cremort, de nem az országúton haladtak, hanem egy északnyugatra tartó szekérvágta csapáson. Így merengett, mikor Azyr szavai törték meg a menet csendjét.
- Estére Gvilan-ba érünk. Az utolsó falu északon, a hegyek lábánál, s azután már csak a vadon vár ránk. Ott megpihenünk, majd hajnalban észak felé megyünk tovább. Onnantól emelkedő nehezíti majd az utat, de ha tartani tudjuk a tempót, akár négy nap alatt elérjük Dorsiont.
Rurik felvonta szemöldökét és torkát köszörülte, majd barátjához fordult:
- Nos, Azyr talán ideje lenne beavatnod, hogy miféle feladat vár rám, ha megérkeztünk. Mert az ütött szöget a fejembe, komám, hogy vajon hasznát tudja-e venni Dorsion helyőrsége egy magamfajta vén, és részeges semmirekellőnek. Nézd a katonákat! Mind ifjú és erős. Valószínűleg csak zűrzavart okoznék soraikban, ha kitörne valamiféle harc.
Azyr töprengett egy darabig, végül rámosolygott öreg cimborájára és belekezdett:
- Rendben van, Rurik. Valójában nem az erődnek van rád szüksége, bár ki tudja, talán mégis jó hasznát vehetnénk egy ilyen „részeges és vén” csirkefogónak. – nevetett.
- Viszont van egy vendégünk, csaknem egy hónapja érkezett Dorsionba. Folyton egy küldetést emleget, mióta elszállásoltuk. Hah, a vén bolond. Azt mondogatja, hogy sürgeti az idő, de egymaga túl kockázatosnak tartotta, hogy továbbinduljon. Egy bátor harcosra van szüksége, aki elkísérné egy darabon, mert valamiféle üzenetet kell célba juttatnia. Megígértem neki személyesen, hogy mihelyst visszaérek az erősítéssel, magammal hozok valakit, akiben megbízhat.
Ekkor Azyr ismét elmosolyodott bajsza alatt, miközben lopva Rurikra pillantott. A harcos érdeklődve hallgatta, aztán valami mormogás kíséretében vállat vont.
- Bizony melengeti szívemet, hogy gondolsz rám Azyr, barátom, de én nem biztos… - ám Azyr nem hagyta és a szavába vágott:
- Az öreg ugyan bolond, de nem fukar! Bőkezű jutalmat ígért, és most botoljon meg a lovam, ha nem tartja a szavát. Talán így máris érdekesebbnek tűnik a feladat számodra. És azt hiszem, nem tagadhatod Rurik, hogy sokat nélkülöztél az utóbbi időben. Hiszen pont erre lenne szükséged, egy kalandra. Hogy újra találj célt magadnak.
A szellő Azyr arcába sodort néhány tincset hosszú, szőkésbarna hajából, de Rurik látta amint barátja rákacsint. A harcos elgondolkodott. Úgy képzelte talán az erődben majd valami tisztséget kaphat, vagy járőrt vezethet, de legalábbis visszaidézhet egy keveset dicső, harcos múltjából valami testhezálló feladattal. Azt viszont nem gondolta, hogy egy bogaras vénembert kell kísérgetnie majd. Erre vágyott a legkevésbé. Ám a bőséges jutalom, és a kaland ígérete végül döntésre késztette.
- Hogy az a Szárnyas Burburikon! Ha így alakult, hát elvállalom. Mi mást tehetnék? Néhány napot kibírok bárkivel, aki sokat fizet. Legyen az akár vén, vagy legyen akár olyan az ábrázata, mint egy barlangi trollnak. Nem bánom hát. De mégis mondj róla valamit, miféle szerzet ez az öreg? Honnan érkezett Dorsionba?
Azyr megrázta a fejét:
- Egy csuhás. Valami pap-féle. Ám nem sokat tudtunk meg róla. Egész nap nem látni. Visszahúzódik a szobájába, az étket is ott fogyasztja el, szinte minden nap, mióta ott van. Azt mondta északról jött, a szakadékon túlról. Enaard jelét viseli a homlokán. Fura szerzet, én mondom. Enaard jelét gyerekkorom óta nem láttam sehol sem.
- Enaard, Enaard… - Rurik azon tűnődött mikor hallotta ezt a nevet, és hová is tudná fűzni, aztán más hasított az agyába. - Pap? Azt mondtad valami pap-féle?
A talizmán! - gondolta - Hátha az öreg tud róla valamit. Vagy egyáltalán megmutassa neki? Talán nem jó ötlet mégsem, még a végén megint bajt hoz magára.
Azyr megtörte gondolatmenetét:
- Ha majd átvágtunk az első gerincen és leereszkedünk a völgybe, egy folyóhoz érünk. Ott vár ránk egy emberünk az öreggel. Remélem, időben megérkeznek, és nem kell időt vesztegetnünk miattuk. Ott elválnak majd útjaink, Rurik. De addig még van két napunk, és mielőtt továbbindulnánk, előbb még lepihenünk Gvilanban. – s előremutatott a távolba, ahol fáklyák halvány fénye pislákolt az időközben rájuk ereszkedett sötétségben.
A csapat lassan belovagolt a falu előtti tisztásra, ahol már borral és vacsorával várták őket.
Folytatjuk...
írta: Jeff
|
